Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Természetesen nem. Bombát elhelyezni semmiképp sem lehet helyes. De a dráma lényege, hogy valódi konfliktusról szóljon. Szóval egy színdarabban a terroristának is meglehet a maga igaza – anélkül, hogy a való életben helyeselném a tettét. Így indul munkatársunk és Daniel Kehlmann német író beszélgetése. Aztán demokráciákon és háborúkon át eljutottak egészen az álhírekig.
| Daniel Kehlmann Budapesten |
Mi a fontosabb: a szabadság vagy a biztonság? E körül forog Daniel Kehlmann kétszemélyes drámája, a Szenteste, amelyet a német nyelvterületen kívül Budapesten mutattak be először, április elején. A filozófia professzorasszonyát december 24-én este fél 11-kor viszik be a rendőrségre, mert azzal gyanúsítják, hogy valahol bombát helyezett el, amely éjfélkor robban. A darab a terrorelhárító nyomozó és a radikális értelmiségi párviadala. A müncheni születésű, most New Yorkban élő, 43 éves szerző a mai német irodalom egyik csillaga. A világ fölmérése című regénye több német iskolában már érettségi tétel. Új regénye, a Tyll magyar kiadását most, a budapesti könyvfesztiválon mutatták be, ahol Kehlmann díszvendég. A téma a harmincéves háború. A címszereplő a legendás tréfamester, mutatványos és udvari bolond, a történéseken a szerző szándéka szerint végigvándorló, a szereplőket összekötő Tyll Ulenspiegel – annak ellenére, hogy ő évszázadokkal korábban élt. A nagy felnőttmese a mágikus realizmushoz áll közel, még sárkány is van benne. |
Hvg.hu: A Szenteste című új darabjának női főszereplője, Judith, emlékeztet a terrorista korszaka előtti Ulrike Meinhofra: képzett, jól érvel, rokonszenves. Ön épp most mondta, hogy természetesen nem ért egyet a terrorizmussal. Miért kacérkodik mégis egy ilyen figurával, és milyen utat ajánl valójában a társadalmi igazságtalanságok ellen?
Daniel Kehlmann: A demokrácia útját, semmi mást. De Judithnak igaza van abban, hogy a világ konfliktusait, nyomorát globális összefüggésben kell szemlélni. Amit menekültválságnak nevezünk, annak köze van az egyenlőtlenség globalizálásához. Judith azzal érvel például, hogy Nigerben az uránbányászat lakhatatlanná teszi az ország egy részét, mi mégis gazdasági menekülteknek minősítjük azokat, akik nem akarnak ott élni. A megoldást természetesen a demokrácia, és nem a terrorizmus eszközeivel kell keresni.
Hvg.hu: A nyugatnémet terrorizmus kezdeteit idézi az is, hogy darabjában a feltételezett bombát éjfélre időzíthették, valószínűleg olyan helyre, ahol nincsenek emberek. A későbbi RAF alapítóinak első akciója 1968-ban az volt, hogy két frankfurti áruházban gyújtóbombát robbantottak éjfél körül. Megfordult az ön fejében is ez az eset?
D. K.: Gondoltam rá egy kicsit. Úgy képzeltem el, hogy ha Judith valóban bombát robbantana valahol, akkor pont ezt tenné: úgy helyezné el, hogy ne sérüljenek meg emberek. Hiszen ha ártatlan embereket ölne meg, akkor nagyon nehezen nyerhetné el a szerző és a közönség rokonszenvét. De az az igazság, hogy nem innen indultam, hanem olyan darabot akartam írni, amely kihallgatásról szól. És mivel eleinte a rendőr állt nyerésre, még meggyőzőbbre alakítottam a nőt. Az érvelése azért követi Ulrike Meinhof és az RAF vonalát, mert intellektuálisan csak ezt tartom érdekesnek. Iszlám terroristanő sokkal időszerűbb lett volna. De egyszerűen nem vagyok képes iszlám fundamentalistát színpadra állítani és intellektuálisan érdekes érvekkel ellátni. Ebben az ideológiában semmit sem találok, ami intellektuálisan vonzó lenne.
| Ulrike Meinhof és az RAF |
Korunk Európájának talán leghírhedtebb terrorcsoportja a 68-as baloldali mozgalmakból indult tévútjára. A német RAF (Vörös Hadsereg Frakció) fő ideológusa és egyik alapítója Ulrike Meinhof újságíró volt. Miatta emlegették a szervezetet Baader–Meinhof csoportként is (Andreas Baader volt az RAF első generációjának vezéralakja). Meinhof 1976-ban felakasztotta magát a stammheimi börtönben. Baader és két társa ugyanott 1977-ben öngyilkos lett, amikor világossá vált, hogy társaik egy repülőgép-eltérítéssel sem tudták kizsarolni a szabadon bocsátásukat. Az RAF három generációja (több mint 500 ember) 1970-től 1993-ig követett el terrorcselekményeket, főképp állami intézmények és gazdasági vezetők ellen. Halálos áldozataik számát 33-ra becsülik. Tetteik egy része mindmáig felderítetlen, a szervezet három tagját ma is körözik. |
Hvg.hu: Pedig ez is terrorista, az is terrorista.
D. K.: De az egyik úgy gondolja, hogy igazságosságra lenne szükség a világon, és van is valami intelligens elképzelése arról, hogy mi működik rosszul a világban. És ez az elképzelése helytálló is, tudniillik a kizsákmányolásra és a jóléti különbségekre mutat rá. Az iszlám fundamentalista világképe viszont az én nézetem szerint alapvetően hamis. És eszközei is tévesek.
Hvg.hu: A müncheni és bécsi premierekhez képest a budapesti előadásban még inkább a gyanúsított, nem pedig a nyomozó oldalára billen a mérleg, bár azt ezúttal nem árulhatjuk el, hogyan. Belefér ez önnek?
D. K.: Én nem ezt az értelmezést választottam volna, mert fontosnak tartottam, hogy a darab vége ne legyen egyértelmű. A dráma műfaja megköveteli, hogy mindenkinek legyen igazsága, de senkinek sem lehet teljesen igaza.
Hvg.hu: A Szenteste egyik ihletője az a felháborodás volt, amelyet Edward Snowden leleplezései nyomán érzett, és amiatt, hogy az állam beletúr az emberek életébe. Annak idején ön egyike volt a sok értelmiséginek, akik azt sürgették, hogy Snowden kapjon menedékjogot Németországban. Ő végül Oroszországban landolt, és azóta Donald Trump lett az USA elnöke.
D. K.: Akkor inkább teória volt, hogy az amerikai titkosszolgálatok milyen sok adatot gyűjthetnek rólunk. Pillanatnyilag ez nem okoz különösebb bajt. De tegyük fel, hogy az amerikai demokráciát fenyegetés éri. Akkor pedig gondok lehetnének ebből. Most itt van Trump, az amerikai demokrácia tényleg veszélyben van, vagyis az események utóbb még inkább igazolták Snowdent.
Hvg.hu: Új regénye, a Tyll is jórészt az erőszak körül forog. Olyan korszakról, ráadásul ezen belül olyan háborúról ír, amelyben egy ember élete szinte semmit sem ér. Egyik legsikeresebb könyve, A világ fölmérése után azt mondta, nem ír több történelmi regényt. Most mégis miért? És miért épp a harmincéves háborúról? Valóban párhuzamokat lát a mostani világunkkal?
D. K.: Igen is, meg nem is. Időrendben ez másképp történt. Amikor hozzáfogtam, még nem látszottak ezek a párhuzamok, még nem zajlott háború Szíriában. Úgy látszik, valaminek kellett lennie a levegőben. Nem lehet teljesen véletlen, hogy A világ fölmérésével 2004-ben komédiát írtam, 12 évvel később pedig olyan könyvet, mint a Tyll. Ez a külvilágban történtekkel függhet össze. De ezt eleinte nem sejtettem. Az a különös érzésem volt, hogy a világ egyik-másik része egyre jobban kezdett hasonlítani a könyvhöz, amelyen dolgoztam. Ami most Szíriában zajlik, valóban sok tekintetben emlékeztet a harmincéves háborúra.
Hvg.hu: És mit mond erre az író, mit kellene ma másképp csinálni?
D. K.: Nehéz erre válaszolni. Akkor még nem volt nemzetközi diplomácia, hanem éppen a háborút lezáró hosszas vesztfáliai béketárgyalások közben találták fel, mert különben nem tudtak volna véget vetni az ellenségeskedéseknek. De olyan megoldásokhoz is folyamodtak, amelyek szerintem ma nem lennének elfogadhatóak. Elsősorban a teljes körű amnesztia volt ilyen. Minden háborús cselekményt megbocsátottak – az egyetlen kivétel a „téli király“, Frigyes cseh király volt. Nem hinném, hogy nekünk ez bármilyen háború után elfogadható lenne. Elvégre ma már létezik a Nemzetközi Bíróság, és nagyon erős az az elképzelésünk, hogy a bűncselekményeket üldözni kell.
Hvg.hu: A Tyll kapcsán azt mondta nemrég, hogy válságos időkben konjunktúrájuk van a bolondoknak. Ha ma is válságos időket élünk, hol látja a bolondokat?
D. K.: Most még az is gyakran előfordult, hogy az emberek Trumphoz hasonlították szegényt Tyllt. Ezt egyáltalán nem így látom, hiszen Tyll nem vágyik a hatalomra. Sokkal inkább arra gondolok, mennyire fontos szerepük van Amerikában a stand-uposoknak. A tévében, a nagy hálózatok műsorában minden este fellépnek azok, akik kíméletlenül, nagyon szellemesen, nagyon viccesen, nagyon élesen nevetségessé teszik az aznap történteket. Komolyan úgy gondolom, hogy amíg a tévében a hatalmasokat minden este brutálisan kigúnyolják, addig nincs esélye a diktatúrának. Ahogyan én látom, ebben ma nagy a különbség Amerika és Magyarország között. A média gleichschaltolása, ami Orbánnak láthatólag sikerült, Amerikában lehetetlen. Lehet ugyan emlegetni az álhíreket, de a média továbbra is működik, méghozzá a nagy sajtóvállalkozások – a New York Times, a Washington Post, a CBS – teljes erejével. Magyarországon az a katasztrófa, hogy ebben egészen más a helyzet.
Hvg.hu: Ha már álhírek: alapos tanulmányokat folytatott a történelmi regényéhez, és profi propagandisták, sőt álhírterjesztők nyomára bukkant.
D. K.: Tényleg nincs új a Nap alatt, propaganda mindig is létezett. A nyomtatás feltalálása óta Európát elárasztották a pamfletek, propagandabrosúrák. Bizonyos fokig az egész harmincéves háború ennek az áradatnak az eredménye. De a kutatás közben vált számomra világossá más is. Karl Kraus osztrák író szerint az első világháborút is a sajtó készítette elő. A korabeli újságok tele voltak gátlástalan háborús propagandával. A harmincéves háború után normák alakultak ki: milyen könyv, melyik kiadó szavahihető. Hasonlóképpen az első világháború után is létrejöttek újságírói normák, például a hír és a vélemény különválasztása. Most pedig, amikor megjelent a világot elárasztó közösségi média, megint zavarodottság, agresszió, a józan ész elhomályosodása látszik. Azt hiszem, azt tanítja nekünk a történelem, hogy az új médium eleinte zavart kelt, aztán új normák alakulnak ki. A baj csak az, hogy emiatt nem engedhetünk meg magunknak újabb háborút.
Hvg.hu: Miután ennyit foglalkozott a háborúkkal, mennyire lett borúlátóbb?
D. K.: Alapjában inkább optimista lettem, mert nyilvánvaló, mennyi haladás történt azóta. Az akkori világ elképzelhetetlenül brutálisabb és kiszámíthatatlanabb volt. De hadd ragadjak ki valami mást: napjaink témája a biotáplálkozás és a nagyüzemi mezőgazdaság ellentéte. Annak idején mindenki bioélelmet evett…
Hvg.hu: … és nem éltek sokáig.
D. K.: Nem bizony. A közemberek gyakorlatilag folyamatosan alultápláltak voltak. Általában azt mondhatom, hogy miután a múltbéli megakatasztrófákkal foglalkoztam, optimistább lettem. De óvatosabb is, mert világossá vált, milyen gyorsan össze tudnak omlani biztosnak vélt rendszerek.
Hvg.hu: Végül egy személyes kérdés: önt általában német-osztrák íróként emlegetik. Létezik ilyen? És ha igen, mit is jelent ez?
D. K.: A vicc az, hogy a Monarchiában a birodalom németajkú lakóit hívták így, megkülönböztetésül a magyaroktól, csehektől és másoktól. Most persze nem erről van szó, hanem az osztrák patriotizmus követeli meg, hogy ezt mindig odabiggyesszék. Kettős állampolgár vagyok, és a kettő közti különbség nekem nem okoz identitásválságot. Németül írok, tehát német író vagyok. Életem nagyobb részét töltöttem Ausztriában, mint Németországban, vagyis a szocializációm osztrák, de ez a német-kötőjel-osztrák – szerintem ez bután hangzik. De valahányszor nem így mondják vagy írják, szomorúak az osztrákok.
