Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Méghozzá etikusan. Első hallásra talán nem tűnt elegáns ötletnek, hogy pont az a rendező adaptálja filmre Ernest Cline óriási sikerű regényét, a Ready Player One-t, akinek elég sok köze van ahhoz a korszakhoz – a nyolcvanas évekhez –, amely előtt a könyv tiszteleg. De az a helyzet, hogy ezt így, ennyire csodálatosan más talán nem is tudta volna megcsinálni. Kritika.
Ami a kötetben epikus tisztelgés volt a nyolcvanas évek előtt, az Steven Spielbergtől szuvenír. Igen, ezt a részét tán ennyivel el is lehet rendezni, hiszen a Ready Player One moziváltozata maga a színarany nosztalgiával befestett húsvéti tojás, amely a legfinomabb popcornnal van tele. Ernest Cline a nyolcvanas évek filmjeire, játékaira, zenéire húzta fel sci-fi kalandját, amely leírva is nagyon működött (nem csak azért, mert ez az évtized most megint menő). Viszont így, vászonra álmodva, hogy minden és mindenki ott van előttünk, ami és aki benépesíti ezt a 2044-es virtuális, jelentős téteket kínáló vidámparkot, az összes olyan nézőt elvarázsolhatja (de nagyon ám!), aki valamennyire, legalább icipicit, a lelke mélyén geeknek érzi magát. Aki meg nagyon,
annak ez a film maga lesz a mennyország.
Főhősünk, Wade (Tye Sheridan), Columbus ütött-kopott, a pusztító világválság utáni lakóparkjában, roncsokba bújva felveszi a VR-szemüveget, és máris ő lesz Parzival, aki egy DeLoreanben ülve, társai segítségével igyekszik őrült akciók közepette megszerezni az Oasisban elrejtett kincset, amelyet ennek a mesterséges univerzumnak a tervezője rejtett el még halála előtt. Na de hogy ezt megtalálhassák, nagyon kell ismerniük a nyolcvanas évek popkultúráját, és persze szeretniük is kell, mi több, rajongani érte – hisz a teremtő, James Halliday (Mark Rylance) is ezt tette, ebbe menekült, ezért alkotta meg az Oasist. S persze nem csak az elszánt fiataloknak kellene az easter egg, amely teljes teljhatalmat adna megtalálójának, hanem egy rivális cégnek is, amelynek a képviselői magasról tesznek a kalandra – ők, de leginkább a főnökük, Nolan Sorrento (Ben Mendelsohn) egyszerűen csak uralni akarja a megmaradt emberiséget, és kész.
Ennyi lenne, amit nagyjából tudni érdemes a Ready Player One cselekményéről, mielőtt beülnénk rá a moziba – nyilván persze ha nem úgy ülünk be, hogy már olvastuk a könyvet. A biztonsági övet mindenkinek érdemes becsatolni, ugyanis Spielberg néhány perc elteltével máris tövig nyomja a gázt, ha ezt akartátok, megkapjátok alapon. Amellett, hogy felnőtt emberekből (vagy leginkább belőlük) is képes kiugrasztani a tényleg megszámlálhatatlan, első megtekintéskor szinte feldolgozhatatlanul sok filmes és mindenféle utalást akár hangos üdvrivalgással is üdvözlő kiskölyköt, olyan magával ragadó, romantikus, kedves és tiszta, tempós és humoros, és csak a legvégén – de ott is aranyosan – didaktikus mesét mutat, amelyet ettől a 71 éves rendezőlegendától már nagyon régen nem láthattunk.
Ja, hát a mestert megihlette saját maga, mondhatnánk megint, de egyfelől a regényhez képest jóval kevesebb konkrét spielbergi motívum bukkan fel, másrészt meg ki értené jobban ezt az egészet, ha nem a geek-filmkultúra egyik legfontosabb apukája, ki tudná nála jobban, hogyan kell megdobbantani azok szívét, akik a nyolcvanas években voltak gyerekek, és azokét, akik azóta felfedezték maguknak ezt az időszakot.
Ráadásul Spielberg is beáll ám a sorba, és magából is kockát csinál, ami lehetne hamis gesztus, de a Ready Player One-t nézve lenyűgözően hitelesnek tűnik. Igen, az a helyzet, hogy a mozgókép most még erősebb is, mint a könyv volt, és nemcsak azért, mert ügyesen változtat és sűrít, hanem mert Spielberg is megtalálta magának azt az igen hosszú, bámulatosan kivitelezetett jelenetsort, amellyel leborulhat egyik kedvenc rendezője előtt. Ez a bő 15 perc olyannyira zseniálisra sikeredett, hogy ott lesz a helye Steven Spielberg legemlékezetesebb húzásai között. Ritkán érzem azt moziban, hogy ha tehetném, egy részt azonnal visszatekernék, most megvolt ez is.
Spielberg mélységében látja ezt az egészet – a hanghordozásában van azért már valami nagypapás, de felemelő azt tapasztalni, hogy ő még mindig megérti, értékeli, sőt képes hatékonyan művelni azt, amivel befutott, akár ilyen összegző jelleggel is. Megveregeti a saját és pályatársai, követői vállát is, de tényleg az a legnagyszerűbb ebben a filmben, hogy tökei is vannak, és simán bebizonyítja: rendezője még mindig tud az a lelkes, elhivatott tömegfilmes lenni, mint amilyennek megismerte a mozitörténelem.
Kár lenne letagadni, hogy én azok közé a nézők közé tartozom, akiket megcélzott és telibe talált a Ready Player One. Kedvenc filmem a Vissza a jövőbe, úgyhogy nem csak az időgépnek, de Alan Silvestri egészen megdöbbentően működőképes, önreflektív filmzenéjének is vigyorogva örültem. S bizony egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy Spielberg és a többiek kiszolgálnák az ízlésemet, sokkal inkább arról volt szó, hogy megköszönték a több évtizedes figyelmet, és átnyújtottak egy hatalmas, nem csak jól becsomagolt, de tartalmas ajándékot, és azt üzenték vele, hogy srácok, van ennek értelme.
Van értelme rajta maradni ezen a szeren.
