Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A forradalom előtti napokban a Hegedüs András vezette magyar kormány egyre-másra hozta azokat a rendeleteket, amelyek nagyobb szabadságot adtak az állam addig szigorúan ellenőrzött és korlátozott polgárainak. Abortuszügyben azonban egy kórházigazgató-parlamenti képviselő támadt az igazságügyi miniszterre. A diákok közben a kötelező orosztanítás megszüntetését követelték.
„A magzatelhajtás büntetőjogi szabályozásáról és más fontos kérdésekről tárgyalt az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága” – írta első oldalas címében a Szabad Nép, a kommunista pártlap 1956. október 18-án. Az előző napi ülés jelentőségét mutatja, hogy megjelent Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke, Molnár Erik igazságügyi miniszter és Román József egészségügyi miniszter is.
Molnárról már egy korábbi Mementó-epizódunkban megírtuk, hogy még a halálbüntetés eltörlésének lehetőségéről is nyilatkozott 1956 októberében, és pár nappal korábban a válások megkönnyítésére is jogszabály-módosítást tervezett. Mindez reakció volt arra, hogy a Rákosi-korban – 1956 októberében már Hegedüs András kormányfő „mentora”, azaz Gerő Ernő volt a legfőbb pártvezér – szigorúan tiltották az abortuszt, és a családjogi szabályozás is a háborús készülődést, az ipari fejlesztést és a népesség növelését célozta.
A Ratkó-korszaknak is nevezett sztálinista időszakban (erről bővebben itt olvashat) kifejezetten korlátozták a terhességmegszakítást. Ám ez a demográfusok szerint nem népességnövekedést eredményezett hosszabb távon, hanem elsősorban a gyermekvállalás időpontját hozatták előre a nőkkel. (Így még a hetvenes években is oktatásügyi problémákat okozott, hogy az ötvenes években hirtelen felduzzadt korosztályok gyerekei egyszerre kerültek iskolába, majd utána a feleslegesen létesített vagy kibővített iskolák kongtak szinte üresen.)
Egy kórházigazgató a kormányt liberalizmussal vádolta
1956-ban az intézkedések következményeit még nem láthatták előre, és az aktuális kormányzati irányvonalat élesen támadták konzervatív oldalról. (Az adott korban ez persze nem keresztény-konzervatív jobboldali politikát jelentett, hanem inkább ortodox konzervatív kommunista, esetleg sztálinista álláspontot.)
A parlamenti tanácskozáson ugyanis a legfőbb téma az abortuszkérdés volt. A kormány abortuszrendeletét tárgyaló napirendi pont előadója Bene Zoltán kórházi főorvos, országgyűlési képviselő volt. „Bene előbb dicsérte azokat az eredményeket, amelyeket az anya- és csecsemővédelem terén elértünk”, majd kifejtette: „a magzatelhajtás terén – a korábbi rendkívül szigorú helyzettel szemben – jelenleg a másik hibába estünk”. Ezért Bene a – véleménye szerint – „liberális rendelkezések” felülvizsgálatát tartotta szükségesnek, persze csak „a statisztikai adatok birtokában”.
Molnár Erik válaszolt – nem sokáig maradt már miniszter
A kormányzatot támadó nyilatkozatra az igazságügy-miniszter Molnár Erik válaszolt. Szerinte „a minisztertanácsi határozatot lehet talán liberálisnak nevezni, de ez a határozat abból indul ki, hogy nem lehet a nőket szülésre kényszeríteni”. Molnár hangsúlyozta: a gyakorlat azt mutatja, „a magzatelhajtás a nők belátásától függ”. Ha viszont nem engednék az abortuszt, akkor a nőkre rászabadítanák a „kuruzslókat”, és a „mostani helyzet” amúgy sem befolyásolja „lényegesen a népszaporodást”.
A vitát a hamarosan kitörő forradalom egy időre „ad acta” tette, de annyi bizonyos, hogy a kormányból Molnár Erik előbb távozott, mint a parlamentből Bene. Az utóbbi a Kádár-kor nagy részében parlamenti képviselő maradt (a hetvenes évek közepéig), és az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet egyik vezetője volt – egy Szolnok megyei dokumentum szerint még 1960-ban is.
Molnár Erik azonban 1956 előtt legfelsőbb bírósági elnökként és igazságügyi miniszterként alighanem „túl aktív” volt a törvénytelen perek felderítésében. A Rajk-per törvénytelenségei kapcsán még Kádár Jánost is kihallgatta. (Kádárnak súlyos szerepe volt az 1949-es koncepciós perben.) Így Molnár 1956 után történészként dolgozott, hiszen éppen az lett az ország első embere, akiről ő „túl sokat” tudott.
Virágzó kulturális élet – Nagy Imre feltűnik a közönség soraiban
Az 1956. október 18-ai Szabad Nép szerint előző este mutatták be az Uránia moziban A Hannibál tanár úr című új magyar filmet, amelyet Móra Ferenc kisregényéből írt filmre Fábry Zoltán, Gyenes István és Szász Péter. Az ünnepi bemutató érdekessége volt a tudósítás szerint, hogy „megjelent kulturális életünk számos kiválósága. Végignézte az előadást Nagy Imre elvtárs is”.
Vagyis Nagy ekkoriban szinte többször szerepelt – igaz, a tudósítások szövegében „elvészve” – a pártlapban, mint a Magyar Dolgozók Pártjának első embere, Gerő Ernő. Persze az utóbbi, ha feltűnt, akkor rögtön a vezető anyagokban: az október 18-ai lapszámban éppen az „előremutató” belgrádi tárgyalásairól nyilatkozott.
Németh László, Kassák Lajos a Nagyvilágban
Szintén az élénkülő és megújuló kulturális életet jelezte a Szabad Nép negyedik oldalán a „Köszöntjük a Nagyvilágot” című cikk, amely arról szólt, hogy végre közvetlen forrásból megismerhető lesz a világirodalom. A Nagyvilág című folyóirat ugyanis ekkor jelent meg először. A világirodalmi lap szándéka a Szabad Nép szerint az, hogy „átfogó képet adjon az emberiség mai kultúrájáról, hozzásegítse az olvasókat ahhoz, hogy saját tapasztalataik, első kézből kapott ismereteik alapján formálhassanak véleményt a külföldi írókról és irodalmi irányzatokról”.
Ennek kapcsán a Szabad Nép idézte Lukács Györgynek a folyóirat bevezető cikkében írt gondolatát: „A Nagyvilág egyik legfőbb feladata bebizonyítani, hogy csakugyan felnőttek vagyunk.” Az új lapban nemcsak a kommunista filozófus, Lukács és az egykori parasztpári népi író, Veres Péter, hanem korábban félreszorított magyar írók is feltűntek tanulmányaikkal, írásaikkal: Németh László és Kassák Lajos nevét emelhetjük ki közülük.
Burkoltan az orosztanítás ellen lépett fel az ifjú kommunisták szövetsége, a DISZ
Az oktatásban viszont egyre feszültebb lett a helyzet. Az akkori kommunista ifjúsági szövetség, a DISZ Központi Vezetősége (KV) a Szabad Nép beszámolója szerint reagált az egyetemeken és főiskolákon egyre erőteljesebben megfogalmazott követelésekre. Így már a DISZ KV is fakultatív nyelvoktatást akart a felsőoktatási intézményekben. (Ezzel gyakorlatilag a kötelező orosztanítás ellen léptek fel.)
Ugyancsak követelték az önállóbb ifjúsági szervezeteket az egyetemeken, döntően a budapesti, debreceni, szegedi diákok korábbi javaslatait átvéve.
A DISZ vezetősége kimondta azt is: a marxizmus-leninizmus oktatás helyes arányaira kell törekedni, és ennek megfelelően „csökkentsék az óraszámot”, de a katonai oktatás felülvizsgálatát is követelték, s olyan hétköznapi követelésekkel is foglalkoztak, mint a menzai étkezési normák emelése. Végül az étkeztetés javítását is kérte a DISZ KV.
A szerző az OSZK-1956-os Intézet munkatársa.
