Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Több százan köszöntötték Spiró Györgyöt hetvenedik születésnapján a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Szinte vicc, vagy inkább halálosan komoly: Spiró György pontosan egy évvel azután a nap után született, amelyet évtizedekig Magyarország felszabadulásaként ünnepeltek. Kiváló dátum, alkalmat ad mindenféle eszmei kalandozásokra. Van személyes vonatkozása is, amiről az Utópia című novella árulkodik.
A Magvető Kiadó, a Digitális Irodalmi Akadémia és a Petőfi Irodalmi Múzeum nem tisztelte a jeles napot. Nem negyedikén, hanem április ötödikén ünnepelte az író 70. születésnapját. Az esemény felért egy barátság-, vagy inkább szeretetdemonstrációval. A múzeum első emeletén három termet kellett összenyitni, hogy a népes, több száz fős gyülekezet elhelyezkedjen. Ültek földön, széken, pótszéken és pótpótszékeken is, mások álltak, támasztották a fehér falat, utóbbiak aztán foltos zakóban, pulóverben távoztak a neves eseményről.
A lépcsőházban Spiró György és társa, a több novellában főszereplő Vera köszöntötte az érkezőket, akiket a Magvető egy új kötettel fogadott. Az 1979 és 2016 közötti esszékből válogatott, „remekművekről, kivételes emberekről, színházról, térségünkről és kilátásainkról”. S bármily’ hihetetlen is, a megadott, 19 órás kezdési időpont után uszkve 10 perccel mindenki elhelyezkedett. Tűzrendészeti szempontoknak aligha felelt meg a körülmények, és a monitorok hangereje sem volt mindig elegendő, de mégis. Ünnepélyes csend. Várakozás.
E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója egy Lénárd Sándor-akvarellt ajándékozott az írónak, aki hosszasan tanulmányozta az 1951-ben Brazíliába vándorolt polihisztor életét, levelezését. Az Európa-hírű tudóst a hatvanas évek elején azzal vádolták meg új hazájában, hogy ő volna az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosa. A megtörtént esetből készült keserű komédiát (ez a szerző megjelölése), a Helló, doktor Mengele! címűt 2013 nyarán a Mozgó Világ közölte, és a magyar színházaknak még nem nagyon volt bátorságuk bemutatni. Az ősbemutatót tavaly májusban a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata tartotta.
Majd köszöntők követték egymást, és innen már bajban van a tudósító: a szép és keserédes, mély magán- és súlyos közügyeket taglaló beszédek bizonyára rövidesen megjelennek nyomtatásban, szövegrontás és poéngyilkosság volna azokból szemezgetni. De mégis elkerülhetetlen.
Az ifjabb pályatárs, Grecsó Krisztián Spiróban a „tényleg független embert” ünnepelte, aki egységben, logikusan látja a világot; aki „egyszerre bennszülött és saját életének etnográfusa”. Felidézte, miképp jellemezte Spiró az Ikszeket, a Fogságot: „ezek életigenlő regények”, legalábbis annyiban, hogy a drámai helyzeteket nem lehet túlélni, ha nem tudni, miben élünk. Aki pedig olvasta ezeket a műveket, csak ámulhat: ebben a kedves, udvarias, figyelmes, a polgári eleganciát el nem vétő író emberben honnan tolul fel az az írói kegyetlenség, ahogy hőseivel bánik. Csekély vigasz, hogy többnyire katartikus véget érnek.
Pontatlan emlékeim Spiró első néhány hetven évéről – ezt a címet adta köszöntőjének Závada Pál, felidézve barátságuk egyoldalú szakaszát, amikor ő még csupán olvasója volt. Majd pedig a tényleges megismerkedés esetlenségét és későbbi közös kalandjaikat sorolta, szellemes memóriapróba gyanánt. És azt is, amikor rádöbbent, hogy Spiró vérfagyasztó jövendöléseire rácáfol a valóság.
Majd élő színházi előadásba csöppentünk: a Prah című komédia házaspára megnyeri a lottóötöst, ami megváltoztatja az életüket. Álljon itt ízelítőül egy apró szemelvény:
– Nem szoktál te ennyire gonosz lenni.
– Igen, mert eddig szegény voltam.
A jelenet után Dés László improvizált, beleszőve, kergetve és kerülgetve az Örömóda motívumait, amelyeket a Happy Birthdayre futtatott ki (vagy fel).
Ezek a darabok fontosak voltak az országnak – emlékezett vissza Zsámbéki Gábor rendező a Csirkefejre, Imposztorra. „Nagyon örülök, hogy kortársak vagyunk – mondta, majd eltűnődött. – Lehet, hogy úgy helyesebb: kortársak voltunk.”
Utópia. A már említett kulcsnovellát a világháború utáni újrakezdésről, kétségek és bizakodás közti vergődésről Gyabronka József olvasta fel. Álljon itt egy terjedelmesebb részlet, a történet vége, megéri:
„Hogy a konyhában tépelődő, újjáépítésbe fáradt túlélő aznap éjjel döntést hozott, bizonyos. Hogy a döntés horderejével tisztában volt-e, kétséges. Olyan ügyben kellett döntenie, amelyben korábbi békék elején soha nem döntött senki, s amelyben ember illetékes nem lehet. Jövőt tervezett, az emberi faj jövőjét, mint mások is a mámorukban korábban, de ő emberi létet is egyben. Jövendő élet volt a belátására bízva. A teremtés nyomta a vállát, akár sejtette, akár nem. Isteni teremtés. Ha egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, talán homályos lelkifurdalást érzett. Talán nem. Talán csak nagyon egyedül volt e váratlanul rászakadt békében, és érthető önzéssel úgy érezte: nem bírja majd ennyire egyedül.
Részletek a történelemben soha nem tudhatók pontosan. Talán szöget vett elő, talán egyéb hegyes eszközt. Valószínűleg lecsavarta a petróleumlámpát, nem könnyű a béke első időszakában világító anyaghoz jutni. Ha így cselekedett, utána egy ideig szoktatta a szemét a sötéthez. Az előszobába tapogatózhatott hallgatózva. Halkan nyithatta a szobaajtót, lábujjhegyen mehetett át a szobán, ahol a felesége mélyen alhatott negyvenkét kilósan. A fürdőszoba a szobából nyílt abban a leválasztottnak nevezett lakásban, a korábbi békében tették szűkösebbé a még korábbi béke álmos, nagyszabású, örök békére szánt terjengős lakásából. Óvatosan nyithatta a fürdőszobaajtót. Bent kitapogathatta a dobozkát, amelyhez a béke szabályai szerint drágán és feketén lehetett csak hozzájutni.
Kibontotta, kivette a tartalmát, és a sötétben gondosan, megfontoltan, elszántan, ahogy mindig is dolgozott, az összes, gumikesztyűujjra emlékeztető alkalmatosságot az éles tárggyal átlyukasztotta sorban.
Ez biztos, anyám mesélte el nekem, ő pedig elpirult és nem felelt, amikor a rám mért korral s a teremtés egészével békétlenül felelősségre vontam.”
Végül Bálint András készített egy tónusában cseppet sem ünnepélyes interjút Spiróval. Mi az identitásod? – kérdezte. A válasz valahogy így hangzott:
Nem biztos, hogy kötelező, hogy az embernek legyen identitása. Nekem van. Magyarnak születtem, magyarul írok, itt élek. De ha az identitás követelményként jelenik meg, akkor ott baj van. Ez az identitás-kérdés végső soron arról szól, hogy valakit megfosztanak a jogaitól.
