Leginkább Rainer M. János történész, az OSZK 1956-os Intézet vezetője és Földes György között bontakozott ki vita arról, hogy volt-e Kádár Jánosnak nemzetépítési stratégiája. Míg előbbi szerint az MSZMP első embere egy úgynevezett „antinacionalista nemzetépítést” célzott meg, utóbbi határozott nemmel felelt a nemzetépítésre vonatkozó kérdésre.

A kötet alapján a magyar külpolitika tulajdonképpen egy gazdasági folyamat, így a szereplők „főképp mint kufárok” jelennek meg. Vagyis a külpolitikában nem valamilyen elvont ideát követtek célként, hanem abban kizárólag a forintosítható dollár- vagy rubelösszeget nézték. Rainer szerint még az ország súlyához képest is rendkívül kevés volt tehát a magyar kezdeményezés.

Így Kádár János külpolitikája defenzív taktikák sorozata, bár időnként sikerült érdekeket érvényesítenie, az igazán éles szituációkban mindig az oroszoknak lett igazuk. Ezért is volt „leverő az olvasmány, rémes érzés” – mondta Rainer, hangsúlyozva, hogy ez nem Földes hibája. Sőt a könyv erénye éppen az, hogy visszaadja a korabeli politikusok nyelvezetét, szóhasználatát, a „polgazd” és „dialmat” (politikai gazdaságtan és dialektikus materializmus – a szerk.) nyelvi kontextusát. Merthogy Magyarország tényleg nem volt független, „és akkor miről beszélnek ezek az emberek, akik még egymás között is így beszélnek, ezekben a klisékben”.

AFP / V. Malyshev

S hogy mindez egy nemzetstratégia jegyében történt volna? Rainer szerint az egész főleg a magyar-szovjet reláció története, minden más alárendelt jelentőségű volt Kádár számára. Persze fontos volt Amerika, meg az ENSZ, illetve a jó viszony a Nyugattal, Ausztriával, (Nyugat-)Németországgal, „de alapvetően arról volt szó, hogy mi van az oroszokkal”.

Vagyis „Willy Brandttól az út mindig Leonyid Brezsnyevhez vezet” – összegzett Rainer, utalva a korabeli német szocdemek vezetőjére, egykori NSZK-kancellárra, illetve az akkori szovjet pártfőtitkárra. Ebből egyszerűen nem jön ki nemzetstratégia – zárta mondandóját Rainer.

A vitában a közönség soraiból Kovács László exkülügyminiszter, az MSZP korábbi elnöke is szót kért. Elmondta, hogy Berecz János alatt, a pártközpontban a nyugati szocdem pártokkal való kapcsolatfelvételt kellett előkészítenie pályájának korai szakaszában (ez a hetvenes éveket jelenthette, alighanem). Kovács feltételezte, hogy ilyen feladattal Berecz nem bízta volna meg őt Kádár tudta és beleegyezése nélkül.

Szerinte Kádárnak azért volt fontos a konfliktuskerülés Moszkvában, és azért volt fontos a külpolitika, mert ez teremtette meg a mozgásteret itthon. Vagyis a magyar belpolitika, a magyar gazdaságpolitika, a magyar kultúra, azaz „minden” függött a külkapcsolatoktól.

„Ez adja meg a mozgásteret: ha nem kerüli a konfliktust Moszkvában, akkor nincs mozgástér itthon” – összegezte mondandóját Kovács. És szerinte ebben különbözött Kádár más vezetőktől, akik sokkal nagyobb országoknak nekimennek, az EU-t vagy a tagállamok kormányfőit pocskondiázzák. Kádárnak ennél reálpolitikusabb természete volt – jegyezte meg.

A vitára reagálva Földes György elmondta, hogy igyekezett minél távolabb vinni az éppen adott aktualitástól a könyvet, hogy az ne politikai termék legyen, hanem az igazságot próbálja megmutatni a múltról – hiszen ez a történész feladata. Fontos szerinte az is, hogyan jutott el a nyitásig a magyar külpolitika, és a nemzeti problematika is megkerülhetetlen ebből a szempontból.