Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A fák tövében és a sikátorokban guggoló alakok a látható közélet teljesen normális részei a 18. század Budapestjén. Hol és hogyan végezték az emberek a dolgukat több száz évvel ezelőtt? Miért volt elviselhetetlen bűz a mai Március 15-e téren? Mi volt a házmester dolga, ha bekopogott egy járókelő, hogy pisilnie kell? A vécézés történetét jártuk végig egy városi túrán - az 1700-as évektől napjainkig.
A Március 15-e tér nem volt mindig az az elegáns és üde belvárosi tér, ami manapság. A 18. században egyenesen katasztrofális állapotok uralkodtak itt, ahol ma elegáns kávézók és füvesített felületek fogadják a járókelőket – tudtam meg Bokor Jánostól, a Hosszúlépés. Járunk? túra vezetőjétől.
Az 1700-as években ugyanis baromfipiac volt a szomszédos Petőfi téren, és nemcsak az adásvétel folyt itt, hanem az állatok feldolgozása is. A kopasztás és belezés után fennmaradt hulladékot a kereskedők halmokba rakva a téren hagyták, a kupacokból kifolyó bűzös lé pedig a tér közepétől csordogált le a Dunáig.
A baromfipiacon hétről hétre rengeteg ember megfordult, ennek ellenére a városvezetésnek nem jutott eszébe, hogy a vásárlók és kereskedők számára megoldást találjon a higiéniai szükségletek kielégítésére. Vagyis mindenki ott végezte a dolgát, ahol tudta - a fák tövében és a sikátorokban guggoló alakok a látható közélet teljesen normális részei voltak ekkoriban.
Az állatkereskedés okozta állandó bűzt tetézte a folytonos pisiszag, amit korabeli visszaemlékezések tanúsítanak. Az akkori állapotokról sokat elmond, hogy a talaj ammóniatartalma itt kétszáznegyvenszer magasabb volt, mint az átlagos budapesti köztereken.
Ha a csatorna tartalma elérte a 40 centiméteres magasságot
Az első csatornát 1780-ban építették Pesten, ami a mai Párizsi utca alatt húzódott. Az utca végén álló mai Főpolgármesteri Hivatal egykoron a török háborúkból visszatérő katonák felépülésére szolgáló, boltokkal és mészárszékkel felszerelt kórház volt. A csatorna ebből az épületből vezetett le a Dunáig. Téglából építették, a tetején a vakolat mindössze másfél centiméteres volt, ráadásul lejtése sem volt és az átfolyást sem biztosították, hiszen a pesti oldalon ekkoriban nem volt kiépített ivóvízhálózat. Elképzelhetjük hát, hogy mennyire volt képes magában tartani a szagot.
Az volt a szabály, hogy ha a csatorna tartalma elérte a 40 centiméteres magasságot, akkor ki kellett tisztítani, ez azonban a gyakorlatban korántsem így működött. Visszaemlékezések szerint a benne folyó lé legtöbbször az egy métert is elérte, mire kihívták a vállalkozókat, akik kilapátolták és hordókban elszállították a csatorna tartalmát – avat be a korabeli gyakorlatba Bokor János.
| A víz mindent vitt |
| A csatornahálózat kiépítése mindig az ivóvízhálózat kiépítésével volt összefüggésben, Pest pedig nem állt jól ezzel a folyamattal még a 18. század végén sem. A budai oldalon már Mátyás király kora óta működött ivóvízhálózat, de Pesten lajtoskocsikkal szállították a vizet akkor is, amikor az ipari forradalom már javában zajlott Nyugat-Európában. Pest területe vállalkozók között volt felosztva, akik egészen a küszöbig vitték az ivóvizet, ennélfogva minél magasabban lakott valaki, annál többet kellett fizetnie. A minőség ráadásul hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen – amint fentebb láttuk – válogatás nélkül mindent a Dunába engedtek akkoriban. |
Nem volt fontos a higiéniai infrastruktúra
A Deák tér és az Erzsébet tér már a 16. században is központi szerepet töltött be Pest életében. A török hódoltság vége óta itt tartották a vásárokat, ezek a rendezvények a 19. század elején több tízezer főt vonzottak, ami negyvenezres látogatószámnál azt jelentette, hogy a város megduplázta a lakosságát.
Évente négy vásárt tartottak a téren, ezek gazdasági és kulturális szempontból is jelentős eseménynek számítottak. Ám a higiéniai célokat szolgáló infrastruktúra kiépítése még ekkor sem volt fontos a városvezetésnek, az állapotok mit sem változtak a kétszáz évvel azelőttiekhez képest.
A Porzó álnéven publikáló Ágai Adolf Utazás Pestről Budapestre című könyvében így ír a vásárokról az 1800-as évek végén: „Évenkint négyszer nagy mozgalom keletkezett a téren. Nehéz társzekereken vontatták ide falát, alapját, tetejét az egyberovandó sátraknak. A kerekesdés megnépesíti a pusztát itt is. S milyen bújósdi esett a sikátorok és kutyaszorítók ez útvesztőiben! Ha akadtunk is egy-egy titkosan guggoló alakra – mi oda se néztünk neki, ha csak ő nem röstelte.”
A bank megfúrta a közvécét
A 19. század közepén fogalmazódott meg először a közvécék felállításának igénye. A városvezetés elhatározta, hogy a már akkor is forgalmas Kálvin térre vagy a Ferenciek terére építtet egy közvécét. A tervek szerint ez mindössze néhány fő – kizárólag férfiak - befogadására képes piszoár lett volna, a problémát tehát nem oldotta volna meg, de mindenképp jó kezdésnek bizonyult volna.
A közvécé azonban nem épült fel, mert üzleti érdekeket sértett. Ugyanis a Pesti Első Hazai Takarékpénztár székháza a Ferencieken állt, másik üzleti egységük a Kálvinon, a vezetőség pedig nem akarta, hogy vécék mellett elsétálva kelljen a kedves ügyfeleknek betérni hozzájuk. Így azután elhatározták, hogy megakadályozzák a vécék felépítését.
A városvezetést úgy próbálták meg lekenyerezni, hogy a kor ünnepelt építészétől, Ybl Miklóstól rendeltek egy impozáns kutat, amit a Kálvin téren állítottak fel. A terv sikeres volt, a kút felépült, a közvécék pedig nem. Néhány évvel később felépült az első közvécé, igaz, a Deák téren. Ybl Danubius-kútja a II. világháborúban bombatalálatot kapott és teljesen megsemmisült. 1959-ben új helyszínen helyreállították, azóta is az Erzsébet téren látható.
Megtiltották a közterületi vizelést
Az első közpiszoár megépítését 1870-ben rendelte el a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. A kör alakú, bádogból és fémből épült, legfeljebb hat fő befogadására alkalmas építmény szimbolikus dolog volt, nem nyújtott valódi megoldást a tömegeknek. A másik probléma az volt, hogy ezek a piszoárok csak férfiak számára voltak kialakítva, a nőknek továbbra sem nyújtottak a közterek semmiféle megoldást. Igaz, ők akkoriban kevésbé használták a köztereket, magán és félnyilvános tereken éltek társasági életet, például vendégségben vagy szalonokban.
Néhány évvel később fordulat állt be a városvezetés gondolkodásában a köztereken ürítést illetően, és 1879-től rendkívül álszent módon megtiltották a közterületen pisilést. Hogy valahogyan mégis megoldást találjanak a problémára, a házmestereket arra kötelezték, hogy beengedjék az utca emberét a házba, ha a szükség úgy hozza.
A legtöbb pesti bérházban nem volt közművesítés, az emeleten található árnyékszékek tartalma az udvaron lévő pöcegödörbe távozott. A probléma az volt, hogy a csövek szigetelése vékony volt, áztatták és dohosították a szomszédos szobákat, az ezzel járó fertőzésveszélyről nem is beszélve. Ellentmondásos módon ekkoriban már számos bérházat igen finom építészeti megoldások jellemeztek, például díszkő vagy udvari szökőkút, de a higiéniai rendszereik még mindig középkoriak voltak.
A sokadik kolerajárvány után, 1866-ban hoztak egy törvényt, mely előírta, hogy az elvezető csöveket naponta 80 liter vízzel át kell mosni. Egészen eddig a pontig ugyanis semmilyen öblítést nem alkalmaztak a csöveknél.
Pöceürítés: csak éjszaka
A pöcegödrök ürítését nappal végezték vállalkozók, akik hordókba rakták ezek tartalmát, és egy fix útvonalon kivitték a városból. A hordók rosszul zártak és eresztettek, büdös nyomokat hagyva maguk után a városban. 1872-ben új törvényt hoztak, amely előírta, hogy csak éjszaka lehet üríteni a pöcegödröket, ami javított valamelyest a helyzeten, de nem oldotta meg teljesen.
Fodor József orvos, aki sokat tett a higiéniai állapotok javításáért, így írt erről: „Századunkban a kölcsönös érintkezés finomsága, a társadalmi szokások simasága, a művelt népesség ízlése, igényei oly fokot értek el, melynél éjjel, részegen, a házba nyomuló bűzös cseberekkel és hordókkal felfegyverkezett csatornatiszítók doronggal, lapáttal felkavart, udvarban rakásra hányt emberi és állati rohadó hulladékok s más effélés is az eltűrhetetlenségek közé számíthatók.”
A polgári lakás: van saját vécé
Érdekes módon, Budapesten a különböző társadalmi és vagyoni helyzetű emberek nem városrészenként különültek el, hanem egyazon lakóházon belül a lakás elhelyezkedése utalt a társadalmi rangra.
A legjobb lakások az alsóbb emeleten az utcára néztek, az utcától távolodva és felfelé haladva, egyre rosszabbak és kisebbek voltak. A városegyesítés (1873) előtt ötből négy ház egyszintes volt, 1914-re azonban minden második ház emeletes volt Budapesten, a legtöbbe az ivóvíz és a csatorna is be volt vezetve - tudtam meg a túravezetőtől.
A polgári lakás legfőbb ismérve volt a saját vécé, ennek ellenére az éjjeli edény még nagyon sokáig használatban volt a hálószobákban. E mögött egyrészt kényelmi, másrészt praktikussági okok is meghúzódtak: hiába voltak a lakások közművesítve, a sokszor több méteres belmagasságú polgári lakásokban éjjel nagyon hideg volt, így célszerű volt ilyen edényt tartani a hálószobában.
Az idő előrehaladtával egyre több olyan ház épült Budapesten, amelyben a lakások saját wc-vel voltak felszerelve, noha még ma is található Budapesten több olyan épület is, amelyben a lakók számára kizárólag közös mellékhelyiség áll rendelkezésre a folyosó végén.
Megjelent a vécés néni
A közvécék üzemeltetése a huszadik század elejére virágzó üzletté nőtte ki magát. Egy berlini vállalkozó hozta a fémből készült, esztétikus külsejű építményeket Budapestre, amelyek közül például a Nagymező utcai zöld illemhely még mindig áll.
Az első ilyen vécé 1895-ben érkezett Budapestre, a második világháborúra pedig már 82 darab állt a városban. Ezek magánkézben voltak, az önkormányzatnak mindössze annyi megkötése volt, hogy 500 méteren belül csak egy vécé állhatott, reggel hat és este tíz között nyitva kellett lenniük, és kötelező volt bennük a világítás. Egyik oldal a nőké volt, a másik a férfiaké, középen pedig a vécés néni tartózkodott.
Egy technikai újítást is hoztak magukkal ezek az épületek: olajjal fertőtlenítették a csöveket, ami elfedte a kellemetlen szagokat. Napjainkra alig néhány maradt fenn belőlük, azok is legtöbbször be vannak zárva.
Az ötvenes évektől önkormányzati kézbe kerültek a közvécék, azóta folyamatosan romlik az állapotuk, erre kitűnő példa a Klauzál tér közepén álló, téglából épült illemhely, aminek a környéke rendszerint mocskos és büdös, ráadásul legtöbbször nyitva sincs. Az utca embere számára manapság az aluljárók vécéi állnak rendelkezésre, de mivel azok állapota legtöbbször hagy némi kívánnivalót maga után, többnyire maradnak a kávézók, a gyorséttermek és a múzeumok.
