Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hiába a színes-szagos retrómámor, Az U.N.C.L.E. embere című új Guy Ritchie-film nem több egy közepes kémsztorinál. A hidegháborús sorozatból készült moziban a színészekre és a korabeli hangulatra sem lehet panasz, a szebb napokat látott rendező viszont továbbra sem képes megközelíteni az első két filmje által magasra tett lécet – pedig itt aztán mindennel próbálkozik: bedobja a CIA-t, a KGB-t és a nácikat is.
Az U.N.C.L.E. embere főhősei egy CIA- és egy KGB-ügynök, főgonoszai pedig az ex-nácik. Annyira 2015, nem? Oké, tekintve, hogy egy hatvanas évekbeli, vagyis a hidegháború konkrét közepéből való amerikai sorozat kései filmváltozatáról van szó, mi másról is szólhatna, ha nem az amcsi-szovjet-német háromszögről.
Csakhogy az egykor az angolok Tarantinójának kikiáltott Guy Ritchie-től még mindig egy kicsit eredetibb dolgot várnánk. Még akkor is, ha gyakorlatilag az első két filmje (az 1998-as A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a 2000-es Blöff) óta nem tett le semmi igazán kielégítőt a nagy filmes asztalra. Először benyomta akkori feleségét, Madonnát egy romantikus limonádéba (Hullámhegy), majd megpróbált komoly alvilági filmet csinálni (Revolver), de ehelyett végképp nevetség tárgyává tette magát.
Ritchie érezhetően nem tudta, merre tovább, ezért visszatért a gyökereihez, és 2008-ban kijött a Spílerrel, ami kissé olyan volt, mintha a Ravasz és a Blöff kimaradt jeleneteit gyúrta volna egybe újra – a ponyvából szőtt karakterek, a humoros erőszak és a rajzfilmszerű történet azonban minden sármja ellenére nem működött már annyira. Aztán vett egy gyors hajtűkanyart és egy évvel később kijött az első blockbusterével, a 2009-es Sherlock Holmes-szal (majd annak két évvel későbbi folytatásával), amivel sikerült annyira kiölni minden nüanszot a legendás detektívből, hogy az a BBC és Benedict Cumberbatch színrelépésével került csak helyére a popkultúrában.
Kifogyván a lehetséges irányokból, a sok zsákutcanévtábla közül most megint a „retró” feliratút választotta. Az alapanyag pedig még bíztató is volt: az 1964 és 1968 között futó amerikai sorozatot szívesen választották azok a nézők, akik a hidegháború és a vietnami háború közepette a tévé elé menekülve zárták ki egy kicsit a külvilágot.
Az egyik főkaraktert, a szmokingban pompázó, szoknyavadász CIA-ügynököt, Napoleon Solót maga Ian Fleming írta a szériához, aki bevallottan James Bond amerikai, tévés változatának szánta. Az ő társa Ilja Kurjakin, az önfejű, kemény KGB-ügynök – kettejük közös munkáját pedig 105 epizódon keresztül követték izgatottan a rajongók.
Mióta 1993-ban a Warner Bros. megvette a megfilmesítési jogokat, több rendező járkált ki-be a projektben: Quentin Tarantino a Jackie Brown helyett majdnem ezt rendezte meg, de később Steven Soderbergh is vitte volna a kémsztorit.
Amikor Guy Ritchie 2013-ban leszerződött a filmre, először Tom Cruise került szóba Napoleon Solo szerepére, de ő inkább úgy döntött, hogy a Mission: Impossible ötödik részét forgatja le. Végül a leginkább Supermanként ismert Henry Cavillre bízta az elegáns kém szerepét, társának pedig a Social Network Winklevoss-fivéreit egymaga eljátszó Armie Hammert castingolta. Már csak egy nőt kellett beékelni a macsó sztoriba, a svéd Alicia Vikandernél (Ex Machina) jobbat pedig nem is találhatott volna a rendező.
A végeredményt elnézve a napnál is világosabb, miért állomásozott több mint húsz évig a „fejlesztési pokolban” ez a projekt. A történetet annyiban össze lehet foglalni, hogy a CIA-s Solo és a KGB-s Kurjakin kénytelen összefogni, hogy az ex-náci fizikus lányának (Vikander) segítségével megakadályozzanak egy szuperkegyetlen nőt (Elizabeth Debicki) abban, hogy rossz kezekbe juttasson egy újonnan épített nukleáris fegyvert. Az, hogy ebből egy ötvenperces sorozatepizód helyett egy majd’ kétórás katyvasz lett, csakis Ritchie kényszeres újraírás-mániájának köszönhető, semmiképp sem a cselekményben rejlő potenciálban.
Ugyan az egyes – bár elnyújtott, de élvezetes – akciószekvenciák, mint a Trabantos-Wartburgos autósüldözés vagy a meglepően klisékerülő motorcsónakos jelenet, egészen feldobják a film hangulatát, de a kisebb mellékszálak nem tudnak kellő érdeklődést kiváltani. Igen, láttuk, hogy folyamatosan bepoloskázza egymást a két kém, nagyon coldwar, meg minden, jött egy nagyokos MI5-os is, aki hülyét csinál a két főhősből, mekkora balekok, tényleg. De ha már tényleg kell ez a sok kis cselekményszál, nem lehetne legalább valami jobbfajta humorral tálalni őket?
Mert hát tulajdonképpen Az U.N.C.L.E. embere sem tér el olyan sokban a korábbi Guy Ritchie-ponyváktól. Azokban is nevetségesen lehetetlen, eltúlzott karakterek sántikálnak mindenféle rosszban. Csakhogy az angol most úgy érezte, hogy neki komolyra kell venni a figurát, mert mégiscsak 46 éves, meg a nukleáris versenyről témázik, meg aztán ezeket az alakokat nem is ő találta ki, aztán kijár nekik a tisztelet. De ez egyáltalán nem áll jól neki.
Az a fajta sztorizgatós karakterbemutatás tette őt naggyá, mint amit Baptista Barry kapott A Ravaszban vagy Golyófogú Tony a Blöffben. Azok a monológok, mint amit Dudva levágott A Ravaszban vagy Dudva a Blöffben. Azok a képtelen hülyék, mint Gary és Dean A Ravaszban vagy Tyrone a Blöffben. Meg a Spílerben is vannak ilyenek, csak azok nem olyan emlékezetesek, hogy név szerint tudjam őket.
Ha olyan sok karakterrel, mint amennyi az első két filmjében megfordul, olyan ügyesen bánik, ezzel a három-négy főszereplővel miért nem tud mit kezdeni? Valószínűleg az a helyzet, hogy amikor ezek a végtelenül leegyszerűsített papírmasé-figurák tízesével szaladgálva keresztezik állandóan egymás útját, akkor működik a dolog, de amikor egy egész filmet kell néhányuknak a hátukon cipelni, az már nem megy. Ha csökkented a szereplők számát, tán erősíteni kéne a személyiségüket, nemde?
Ha már a sztori meg a karakterek nem tudják eladni a filmet, akkor kell, hogy legyen itt valami vonzerő. Be kell vallani, a szégyentelen retrómámor jót tett a filmnek. A hatvanas éveket idéző berlini és római díszletek, bennük az Audrey Hepburn-hasonmásként tipegő Alicia Vikanderrel és a klasszikus camp-James Bondként sármőrködő Henry Cavill-lel, baromi jól néznek ki. A stílusosan túlexponált nappali jelenetek és a pocsolyáktól tükröződő esti epizódok egyaránt jól néznek ki (a Gladiátor sokat próbált operatőre dolgozott a filmen), az Ennio Morriconét itt-ott zseniálisan megidéző filmzene pedig hatalmasat tud dobni az élményfaktoron.
És hát ahhoz képest, hogy a gyatra forgatókönyvnek hála alig volt miből dolgozniuk, a színészek is kitettek magukért. Henry Cavill nagyon okosan hagyta bekapcsolva a Clark Kent/Superman-módot, az orosz származású Armie Hammernek sem kellett túlságosan megerőltetnie magát a KGB-ügynök szerepéhez, ahhoz pedig nem kell nagy jóstehetségnek lenni, hogy megelőlegezzük Alicia Vikandernek a 2015 legnagyobb felfedezettje címet – az Ex Machinában egy mesterséges intelligenciát kellett élettel megtöltenie, a Burnt-ben Bradley Cooper mellett kuktáskodhat, a The Danish Girl című filmet pedig az egyik legnagyobb Oscar-esélyesként emlegetik. És akkor a kábé három jelenetre beugró Hugh Grantről nem is beszéltünk, aki a minimális játékidejében lejátszik mindenkit a vászonról, de tényleg.
Guy Ritchie-nek ugyan az a nagy pechje, hogy első két filmjével nagyon magasra tette azt a lécet, ugyanakkor az a viszonylagos szerencséje, hogy a következő kettővel a spektrum másik végletét is alaposan bejárta. Ennek következtében nem lehet azt mondani, hogy Az U.N.C.L.E. embere egy katasztrófa lenne, de a stílus itt bizony messze felülkerekedett a tartalmon.
És, hogy hova tovább, Guy Ritchie? Artúr király-filmet forgat, jövő nyárra. Szóval minden a régi, megvan a jól csengő projekt, lehet újra naivan reménykedni: na, majd most megint megmutatja!
