Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Évközben elsiklottunk felettük, pedig bőven megérdemlik a figyelmet: olyan lemezeket mutatunk, amelyek mind esélyesek az év végi listák előkelő helyeire. Ismerkedjen meg a The XX tengerentúli tükörképével, az év legdilisebb meglepetésalbumával, a legügyesebb Radiohead-tanítványokkal, vagy három zenészlegenda, Martin Gore, Paul Weller és Jim O'Rourke idei produkciójával
Braids – Deep In The Iris
Valahogy úgy kezdődött 2006 körül az egész, hogy Calgariban egy csapat középiskolás elkezdett Kovácsék (Smith) garázsába járkálni, és „Szomszédsági Tanács” (The Neighbourhood Council) néven zenélgettek. A banda neve, de a zene se volt túl ütős, azonban az első pillanattól az nyilvánvaló volt, hogy ha befutnak valaha, akkor az leginkább az énekesnek, Raphaelle Standell-Prestonnak lesz köszönhető. Nem csak azért, mert a kishölgy addigra túljutott egy népzenei fesztivál dalszerző versenyén is, hanem mert az írásnál talán csak énekelni szeret és tud jobban. Előadóként angyali, ugyanakkor tiszta és erős énekhangjával teljesen magától értetődő természetességgel tölti ki azokat a zenei űröket, amit a többiekkel - eleinte még négyen, mára azonban már csak ketten (Austin Tufts és Taylor Smith révén) - közösen megteremtenek.
A Braids nevet 2008-ban vették fel, Montreálba költöztek, és bár ekkora rájuk ragadt a "Calgary gyémántja" címke, a műfaji skatulyát (indie rock, art rock, post rock) pont a keleti partra költözést követen rúgták szét - főként az erőteljes szintis-elektrós hangzásra váltással. Persze, a klasszikus dobfelszerelés ma alap a színpadon, és a gyomorrengető gitár-basszus is fontos, de - már amennyiben a besorolásoknak van egyáltalán értelme - a Braids (a 2011-es első nagylemeze, a Native Speaker óta) valójában a kanadai elektro-pop képviselője. Minden szintetikus hanggerjesztő eszközt szívesen kipróbálnak. És ezzel oda is tehetők a felénk talán ismerősebb Purity Ring, illetve az egykori Crystal Castles mellé.
A kiváló otthoni, illetve a jó amerikai fogadtatás a trióvá olvadás ellenére is felfelé épített utat a zenekarnak, sőt, a 2013-as Flourish/Perish korongnak már komolyabb nyugat-európia visszhangja is volt. A kritikák elsősorban az ütős, puritán, mégis szerethető hangszerelést, és persze a "dinamikus", "hipnotikus és szédítő" éneket éltették. Az új album (Deep In The Iris) 9 dalos, épp hozza a klasszikus LP-hosszt (42 perc), de olyan feszesen és kíméletlenül egyenesre szerkesztetten, hogy abból elvenni, ahhoz hozzáadni sérülés nélkül nemigen lehet. Ennek számlájára írható, hogy Raphaelle kevésbé fogta kalandozóra, de az is, hogy komoly témákhoz is bártan nyúltak (a "Miniskirt" egyértelmű szexuális és lelki bántalmazásról szól, a "Geting Tired" meg az unalom lélekölését boncolgatja). Ha húzó számokat kell megnevezni, akkor a Braidset eddig nem ismerőknek az új korongot a lüktető "Taste" és a pulzáló "Blondie" fogja a leginkább eladni. A gerjedő deja vú miatt: azért, mert a végig tiszta zenei alapot megemelő éles, ugyanakkor selymesen kislányos énekhang mögött felsejlik Björk, Florence és Dillon sziluettje. A Braidsről pedig egyszeriben kiderül: voltaképpen a The XX tengerentúli tükörképe. (SZMI)
FFS: FFS
"A kollaborációk nem működnek" énekli Alex Kapranos és Russell Mael önironikusan a Franz Ferdinand és a Sparks közös lemezén. Azon a lemezen, amely nagyon úgy tűnik, az év legnagyobbat szóló zenei meglepetése lesz.
Elsőre sokan tehették fel a kérdést, hogy mi a fenét akarhat a 2000-es évek indie kirakat-zenekara a glamrockban és az elektrodiszkóban is meghatározó, kultikus Mael-fivérektől. A zenészbarátság már többször sült el nagyon rosszul, legutóbb Lou Reed és a Metallica közös albumán. Igaz az FFS esetében nem kellett egymástól oly messze álló összetevőket közös nevezőre hozni.
Már ahogy a Johnny Delusionnal elindul lemez, világossá válik minden: egy már élő legendaként kezelt zenekar, és egy pályája csúcsán már túllépett banda használta ki az együttműködésből származó előnyöket. Újradefiniálták magukat és hangzásukat, így aztán mindenki felszabadultabban nyúlt saját stílusához. Tiszta lappal indultak, nem kellett megfelelni a magas elvárásoknak.
De a lényeget még el sem árultuk: az FFS hemzseg a jobbnál jobb számoktól. Az egész lemez egy őrült vágtára hasonlít, ahol a legfurább, legdilisebb megoldások is természetesnek hatnak: a Police Encounters például simán sláger, ahhoz képest hogy részleteiben ellentmond egy sláger követelményeinek. Azért persze megvannak a jellegzetes FF- és Sparks-ízek is ebben az egyvelegben: a Little Guy From The Suburbs előbbi, a So Desu Ne utóbbi együttes karrierjének legjobb pillanatait idézi. Soha ennél rosszabb kollaborációt. (BÁ)
Paul Weller: Saturns Pattern
Az 1958-as születésű Paul Weller az elmúlt negyven év egyik legizgalmasabb könnyűzenésze, Nagy-Britanniában egyenesen nemzeti intézmény. A Modfather. A hatvanas évek örökségét punkosan újragondoló Jam tinédzser gitáros-énekesként indult a hetvenes évek végén, aztán sikerei csúcsán - sose félt változtatni - feloszlatta zenekarát és a soul-popos Style Counciallal folytatta a nyolcvanas években, melynek végén zenekarát is felszámolta, s a kilencvenes évek elején szólópályára lépett. Az elmúlt közel negyedszázadban tulajdonképpen végig aktív maradt, ez a mostani a tizenkettedik saját nevén megjelent nagylemeze, melyek közül - hogy egy olcsó fordulattal éljünk - egyik sem tucatárú.
Saját zenei kontextusába sok minden belefér a folktól a progresszív rockon, a pszichedélián és a soulon át a punkos és garázsrockos gitárzenéig és az elektronikáig, és ezeket az elemeket nem is félt elegyíteni az elmúlt tizenegy nagylemezen. Legutóbbi három albumán (22 Dreams, 2008; Wake Up The Nation, 2010; Sonik Kicks 2012) kiváltképp nagy formában volt és nagy kedvvel kísérletezett - kifejezetten reneszánsznak nevezhetjük ezt az időszakot amúgy is magas színvonalú és erős szólóéletműve kontextusában.
Az új lemez azonban nem csak ennek a periódusnak, hanem annak a bizonyos teljes szólóéletművének - mitöbb: a szóló szót akár le is választhatjuk az előbbi kifejezésről - , egyik legerősebb darabja. A welleriánus kánonban igen rövid, kilenc számot tartalmazó Saturns Pattern, mely címét egy a Szaturnuszon megfigyelhető hatszögletű formától kölcsönözte, elképesztően színes, ötletes és vagány dalcsokor. Az albumnyitó White Sky - melyet a korábban The Future Sound Of London néven működő Amorphous Androgynous zenész és producerduóval rögzítette Weller - a riffelős blues-rockot az űrbe katapultálja, a Long Time olyan mintha egy Motown-soul-énekes egy hatvanas évek végi, Stooges-szerű garázsrock-zenekarral közösködne, a Phoenix egyszerre idézi Weller nyolcvanas évekbeli style councilos dolgait, ugyanakkor diszkrét biccentés napjaink neo-pszichedelikus sikkjének, míg a Pick It Up David Bowie hetvenes évekbeli fehér funkját juttatja eszünkbe. A Saturns Pattern összességében jó példa arra, hogy az életkor a rock and rollban sok esetben csak tájékoztatásul szolgáló információ, a tényleges történések valójában időn és téren kívül zajlanak. (NR)
Other Lives: Rituals
A Radiohead által anno markánsan megjelölt zenei világból számos követő nőtte ki magát, ezek egyik legjobbja a már több mint tízéves oklahomai trió, az Other Lives. Ezt az is bizonyítja, hogy maga Thom Yorke készített egy remixet egy 2011-es számukra, sőt rá egy évre közösen turnézott a két zenekar.
És a helyzet az, hogy minimum, amíg nem jön ki az új Radiohead-album, simán ellehetnek a rajongók a Rituals dalaival is. A Rituals egy kifejezetten szerethető album. Még ha nem is adja meg magát egyből, második, harmadik hallgatásra már garantáltan rabul ejt. Az alap a megszokott artisztikus pop, amelybe kevernek egy kis sejtelmes, titokzatos, melankolikus hangulatot (az Untitled akár lehetne egy Lana del Ray-szám is), de olyat is megenged magának a Jesse Tabish által vezetett zenekar, hogy előrukkoljon néhány már-már rádióbarátnak mondható, slágeres dallal (Need a Line, English Summer).
Ha nem figyelünk, az album hallgatása közben egy sötét moziba képzeljük magunkat, ahol egy édes-bús film pereg éppen az elmúlásról. És a fura az, hogy nem csak a kísérőzenét adja az Other Lives, hanem a képeket is a dalok hívják elő bennünk. (BI)
Martin Gore – MG
Azt, hogy Martin Gore-t nem nyomasztja a háta mögött egyre csak növekvő, most már 35 évnyi Depeche Mode hagyaték, kétszer már megmutatta. Az első szólólemezével (Counterfeit, 1989) is, majd az arra bő egy évtizedre rá kiadott másodikkal (Counterfeit 2, 2003) is kereskedelmi értelemben megbukott. Viszont a rá hatással lévő zenészeknek, mint a a méltatlanul elfelejtett Comsat Angelsnek, a szelektíven és csak nyomokban citált Bob Dylannek, vagy a ma már ismeretlenül csengő nevű Tuxedomoonnak állított mementók – bármennyire is puritán hangszerelésű visszaidézések voltak is - elismerést érdemlő, makacs koncepciók voltak. Az MG monogrammal kiadott 16 számos albumnak azonban ilyenje sincs.
Igazából az sem túl örömteli, hogy a megjelenés előtt két hónappal még semmilyen hír nem volt arról, hogy az utóbbi két évtizedben, Santa Barbarában élve amerikanizálódott Martin dolgozna bármin is. Ezért lehet, hogy e lemez hallgatása közben az a benyomás alakulhat ki, hogy Gore az utóbbi idpben jó pár álmatlan éjszakát a stúdiójában tölthetett, és az utóbbi években főként az eBayen összevásárolt moduláris szintetizáror-arzenáljával kísérletezgetett volna. Így is kezdődik, és így is van vége: ennyi elég volt, menjünk aludni.
A tisztán instrumentális tételekből összerakott pakk tulajdonképpen nem árul zsákba macskát, mert a számcímek ("Kopogás", "Zümmögés", "Spirál", "Magasztalás", "Penge" stb.) voltaképp lefedik a tartalmat. Azt már nehezebb mindebbe belelátni, hogy Gore fejében tényleg valamiféle dallamcsokor megalkotása járhatott egy képzeletbeli sci-fi mozihoz. Zeneileg csupán a lemez végére került Featherlight jut el a „figyelemre méltó” minősítésig – mivel a finom kidolgozottságával és rafináltságával éppolyan lélek-felhangolást végez, mint a Depeche Mode koncertek intrói. Csak a folytatás marad el - sajnos.
A torzók, ötletek és morzsák egymásutánisága ennél fogva pusztán egy míves hangminta gyűjtemény, ami azonban jó, ha a hardcore DJ-kre hatással lesz. Ennek is nyomasztóbb a felismerés: ez a nyersanyag ordít egy olyan zenei producer munkája után, aki e zenekezdeményeket átpolírozva, azokat fogyasztható állapotba hozhatná. És ha az analóg szintetizátorok világához visszanyúlásban túl kézenfekvő lett volna e feladatra Daniel Miller, Gareth Jones vagy Brian Eno, akkor tessék elképzelni azt a zenei és média-puffert, amit Alan Wilder felkérése jelenthetett volna - aki már az ismeretségük hajnalán is e térfélen kísérletezgetett. Zenefogyasztóként - a végeredményt hallva - kár volt kihagyni ezt a ziccert. (SZMI)
Jim O’Rourke: Simple Songs
Jim O’ Rourke az utóbbi húsz év megkerülhetetlen zenei alakja: bár legtöbben a Sonic Youth egykori tagjaként ismerhetik, valójában a kilencvenes évektől kezdve alig jelent meg olyan fontos experimentális lemez, amelyben nem lett volna benne a keze közreműködőként (Wilco, Stereolab, Smog, Faust lemezeken is dolgozott), de 1997-től kezdve saját nevén is ad ki albumokat, és mindegyik saját munkája alaposan elüt elődjétől.
A hosszú idő után kiadptt Simple Songs címe elég megtévesztő. Ugyan tényleg a nagybetűs dalforma áll a középpontban, de O’Rourke nem hazudtolja meg eddigi munkásságát, mert az egyszerűbb sémák közé mindig odaszúr egy-egy avantgárd húzást; a főleg gitárra és zongorára írt számokba olykor vonós, fa- és rézfúvós szekció is besegít csak hogy teljes legyen a mindössze nyolc számig tartó zenei kaland. Így a Simple Songs leginkább a hetvenes évek underground dalszerzőinek (Randy Newman, Nick Drake, Steely Dan) munkásságával rokonítható, de O’Rourke – nyilván nem szándékosan – nagyon jól illeszkedik az idei erős dalszerző-énekes mezőnybe is (Father John Misty, Tobias Jesso Jr.).
A Simple Songs időtlen munka, pont attól működik, hogy nagyon nem illeszthető a mai digitális, streamelő korszellembe, szóval Spotify-on ne is keressétek: ez a lemez teljes figyelmet követel.(BÁ)
Houndstooth: No News From Home
Nyilvánvalóan fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet portlandi zenekarnak lenni, de az egészen biztos, hogy többek közt arra is jó az internet, hogy kiderüljön, ez a portlandi zenekar létezik, mi több, meg is hallgathatjuk a zenéjüket. Egy nem túl híres, sőt, inkább kifejezetten kicsi és kevéssé ismert együttesről van szó - minden bizonnyal "a szomszéd garázsból" -, amely azonban pillanatok alatt belopja magát a szívünkbe szakadt, lendületes, de mégis magával ragadó indie gitárzenéjével. 2010-ben alakultak, 2013-ban jelentették meg az első nagylemezüket Ride Out The Dark címmel. Az öttagú együttes, mely a Katie Bernstein-John Gnorski dalszerzőpáros köré épül, nem, hogy Európában, de még Amerikában sem számít igazán ismert névnek; ez a lemez azonban most tovább lökheti őket felfelé. Néhány zenei magazin már két évvel ezelőtti lemezük idején is titkos favoritként emlegette őket.
A Houndstooth zenéje jó helyekre nyúl inspirációért és ízlésesen keveri azokat: eszünkbe juthat róla Neil Young folk-rockja, a Velvet Underground artisztikuma, a nyolcvanas évek brit gitárzenéje, az Echo and The Bunnymen, a Smiths vagy a House Of Love, a hetvenes évek New York-i art-punkja, a Television, a Patti Smith Group, és a Blondie, aztán olyan későbbi amerikai klasszikusok, mint a Los Angeles-i X, a 10.000 Maniacs, a Replacements, a Sonic Youth, vagy éppen az R.E.M. A karcosság és a melankólia príma keverékét pakolták lemezre - tizenegy dal, semmi különösebb fakszni, a végeredmény mégis minimum említésre méltó. (NR)
Korábbi lemezajánlóink:
Ezektől a zenéktől lesz elviselhetőbb a hőség
Friss, ropogós és nagyon ajánljuk
Beengedjük a napfényt: ezek a zenék már a tavaszt ígérik
Ha ránk hallgat, mindegyiket meghallgatja - március legjobb zenéi
