hvg.hu: Hogyan mutatná be ezt a darabot? Miért fontos illetve mit jelent önnek?

Gary Harris

Gary Harris: Azt hiszem, hogy a történet varázsa abban rejlik, hogy valódi emberekről szól. Nem elvarázsolt, már-már mesebeli főhősökkel találkozunk. Mint mondjuk a Hattyúk tavában - az egy tündérmese. A Manonban hús-vér embereket ismerhetünk meg, nagyon is emberi érzésekkel. A másik vonzereje a darabnak a kor és a helyszín. Ami maga a merő romantika, hiszen a 18. századi Franciaországban járunk. Egyúttal ez csempész egy kis misztériumot is a műbe, de úgy, hogy végig nem szakadunk el a valóságtól. Ez ugye alapvetően egy szerelmi történet, ugyanakkor a háttérben ott húzódik a korrupció, a kapzsiság, a szex. Ráadásul mindezeket világosan elmagyarázzák a színpadon. Nincs helye félreértelmezésnek. Elég nyilvánvaló az, hogy mi is zajlik. Manont és érzéseit például egyszerűen meg lehet vásárolni némi ékszerrel és gyönyörű ruhával. Érdekes az az örök és mai napig érvényes kérdés, hogyan tudja a szenvedélyt és a szerelmet szétválasztani az anyagi világ csillogása. Mindemellett rengeteg csodás karakterrel találkozhatunk a darab során. Nem csak a két főszereplő Manon és Des Grieux személye izgalmas, hanem a többieké is. Az egész történet, a maga szereplőivel pont olyan, mintha itt zajlana napjainkban, ezeken az utcákon, ahol mi is járunk és pont úgy, ahogyan mi is szemtanúi lehetnénk ennek. Szerintem ezért működik ez a mű.

hvg.hu: Melyik érdekesebb, vagy izgalmasabb: részt venni egy olyan darab színrevitelében, amely valódi emberek valódi érzéseiről szól, vagy inkább elmerülni az elvarázsolt, nem evilági lények és népek életében?

G.H.: Szerintem egy kicsit mindkettő érdekes. Nagyon szeretem Kennet MacMillan munkáit, mert tele vannak érzelmekkel és valódi emberekkel. Még úgy is, hogy azért a szereplők néha elég extrém helyzetbe keverednek. Egyfelől egy ilyen műbe könnyebb belehelyezkedni, másfelől azonban nem biztos, hogy van elképzelésünk arról az érzelmi viharról, idegösszeroppanásról, amelyet ezek az emberek megéltek, nem biztos, hogy belebetegedtünk már valaha is ennyire a szerelembe. Ebből a szempontból egy varázsmesét talán még könnyebb is a színre vinni, maguknak a táncosoknak is. A lényeg az, hogy mind a kettő lehet érdekes: a valósághoz közelebb álló és a valóságtól távolibb mű. De mondom: én a valódi karaktereket preferálom. Akiknek megvan a maguk története és van is mit elmondaniuk.

Magyar Állami Operaház

hvg.hu: Mi volt a legnagyobb kihívás a Manon színrevitele során? A hatalmas, mély és komoly érzelmek megjelenítése például? Mennyire kifejezhetők ezek egyáltalán?

G.H.: Más és más jellegű kihívással találkoztunk a munka előrehaladtával. Az első és legfontosabb dolgom ugye az, hogy felmérjem azt, mindenki megértette-e mi is az ő pontos szerepe és feladata a színpadon. Miért és hogyan fog mozogni és ez hogyan kapcsolódik a többiek koreográfiájához. Ez az első. Itt nincs szó érzelmekről. Annyi az egész, hogy tudni kell mikor és hova menjél, mit csinálj. Mondhatnám úgyis, hogy ez a dolog mechanikus oldala. Aztán ezt a vázat kell feltölteni színnel és élettel. Meg persze közben a táncosoknak is el kell fogadniuk téged. Tudnod kell, hogy mit akarsz és meg kell mutatnod, hogy nem véletlenül te ülsz a koreográfusi székben. Tudnod kell átadnod, átvinned a saját szenvedélyedet, elképzeléseidet vagy azt, amit szeretnél.

hvg.hu: Volt már olyan, hogy nem tudtad átadni a saját üzenetedet a táncosoknak?

G.H.: Nem. Szerintem mindig meg lehet találni a módját annak, hogy elmagyarázd, mit akarsz és mi az elképzelésed. Tudod, nekem ez a munkám! Mármint, hogy elmagyarázzam, kifejezzem azt, amit szeretnék, hogy átadjam a szükséges információt. Ha ez nem megy, akkor más megközelítésből kell megpróbálnom. Hiszen minden táncos más és más, nem mindenkinek ugyanarra a rugóra jár az agya. Néha kerülő úton jutsz el a célhoz. Mondjuk eddig szerencsés voltam, mert nem akadt ezzel gondom. Azt pedig nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő.

Magyar Állami Operaház

hvg.hu: Hadd legyek egy picit általános: mit jelent az, hogy itt lehet?

G.H.: Mármint?

hvg.hu: Itt, Budapesten.

G.J.: Óóó, évek óta szerettem volna Budapestre eljutni, hiszen egyike azoknak a városoknak, amelyeket mindig is szerettem volna meglátogatni. Ez egy gyönyörű hely! Ráadásul eddigi tapasztalataim alapján a magyarok nagyon barátságos, kedves emberek. Legalábbis, akikkel együtt dolgoztam korábban Angliában és szerte a világban. Szerintem majdnem mindenkinek van egy listája azokról a helyekről, amelyeket szeretne felkeresni. Budapest ott volt az én listámon is. Szóval, amikor megkérdezték, hogy jönnék-e ide, akkor nagyon megörültem, persze, naná! A társulat pedig csodálatos úgyszintén! Hihetetlen emberek dolgoznak itt! Úgyhogy ez egy nagy öröm volt!

hvg.hu: Könnyű követni a különféle változó-alakuló trendeket manapság a balettben, vagy akár nagy általánosságban a művészetben? Talán napjainkban jobban kavarog a világunk, mint valaha. Rengeteg kifejezési forma, rengeteg érzelem (jó és rossz) feszül egymásnak. Néha nehéz lehet rátalálni a saját utunkra.

G.H.: Hmmm…. Na ez egy jó kérdés! Úgy gondolom, hogyha ki akarod fejezni magadat – legyen az bármilyen terület, tánc, festészet, zene, bármi – annak továbbra sincs semmi akadálya. Legalábbis itt, ahol mi élünk. Az persze igaz, hogy az előző századfordulón kissé más lehetett. Hiába létezett már akkor is Párizs, London és Budapest, ha egész egyszerűen alig lehetett kapcsolatot teremteni közöttük. Nem volt internet, nem volt tévé, nem volt repülő. A világ ma már jóval kisebb, az emberek is sokkal-sokkal többet utaznak. És ma már nem túl valószínű az, hogy valaki egész életén keresztül egyetlen társulat tagja legyen, mint ahogy az korábban jellemző volt. Sokan persze ma is ragaszkodnak egyetlen társulathoz, de ma már nem meglepő, ha valaki csak 1-2-3 évet tölt el valahol. Sokkal izgágább, mozgalmasabb lett a művészeti élet. Tényleg nem lehet előre tudni, hogy a világ mely szegletében bukkan fel egyszer csak egy istenadta tehetség. És ez mostanában nem ritka, a táncosok világában sem. Hiszen valakit felfedeznek, aztán a videója szélsebesen körbejárja a világot a Youtube-on keresztül, már kapja is a meghívásokat Rómába és Budapestre, New Yorkba és tessék: máris mindenki ismeri.

hvg.hu: Visszatérve a Manonra. Mit szeretne átadni ezzel a művel a magyar közönségnek?

G.H.: Sok rétege van ennek a balettnek. A zene gyönyörű. Fantasztikus szerzemény. Nem vinnyog, nem sért, nem durva, csak úgy egyszerűen és gyönyörűen áramlik a történettel együtt. A látvány úgyszintén magával ragadó. Nicolas Georgiadis hihetetlen munkát végzett. Lenyűgöző. Nagyon meleg, barátságos, részletgazdag, tele van sok-sok aprósággal. Egyszerűen nincs olyan pontja ennek a darabnak, amely ne szolgálna bárki megelégedésére. Hogy ugye a koreográfiáról már ne is beszéljünk. Remek munka! Egy remek éjszaka hozzávalói mind ott vannak a színen.

hvg.hu: Mennyire bátor a Manon koreográfiája? Mennyire ad szabad kezet egy koreográfusnak? Van helye az önkifejezésnek?

G.H.: Nos, a Manon 1974-ben született, több mint 40 évvel ezelőtt. Először a Royal Ballet adta elő, a mai napig műsoron tartják és már az egész világot bejárták a darabbal. Ráadásul ma már számtalan társulat játssza úgyszintén. Ez egyike azoknak a daraboknak, amelyet mindenki szeretne a repertoárján látni. Nem térhetsz el az alap koreográfiától. Olyan ez, mint Beethoven 5. szimfóniája. Nem játszhatod másként, csak ahogyan le van írva. Nem változtatsz a hangjegyeken önkényesen. Az én munkám éppen ezért itt most nem az önkifejezés, hanem az, hogy megfelelően átadjam az eredeti darabot. Stabilan lefektessem az alapokat. Persze mindenkinek van lehetősége apróbb változtatásokra, illetve arra, hogy valamelyest a saját szája íze szerint alakítsa a dolgokat, de alapvetően a balett mindenhol ugyanolyan. Nem tehetem meg azt, hogyha valami nem tetszik, akkor teljesen megváltoztatom. Az én munkám a betanítás. Ha mást szeretnék, akkor más munka után kellene néznem. Ha megőrülnék, és mindenképpen magamat akarnám kifejezni, akkor pedig meg kell találnom az arra legmegfelelőbb terepet, a mostani feladatom helyett.