Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sokkal jobb dolog őszülő halántékkal polgárpukkasztani a fiatalokat, mint fordítva – Legát Tibor az underground eleresztésére bíztat, a századelő villamosairól jelentet meg könyvet, miközben foglalkozásszerűen óvakodik az ideges, szomorú emberektől. Kiknek mentsvár ma a politika? Mit jelent a mozdulatlan közönség? Van-e szavatossági ideje a nyolcvanas éveknek? És hogyan ment életet az önirónia? Interjú.
hvg.hu: A századelő Budapestjének tömegközlekedéséről jelent meg könyve. Mennyiben itatja át a mindennapjait az ilyen típusú nosztalgia?
Legát Tibor: Legfeljebb annyiban, hogy ha felszállok egy régi buszra vagy villamosra, előjönnek bizonyos szagok. Nem mondanám bűznek, se illatnak, sőt abban sem vagyok biztos, más ugyanúgy érezné. Viszont, amikor a könyv készült, kicsit máshogy utaztam a villamosokon: ez a könyv az 1914 és 1949 közötti időszakot dolgozza fel, én pedig rendre megpróbáltam magam elé képzelni, amiről emlékeim sem lehetnek. Azt, hogy a Klauzál téren villamos közlekedik, vagy miként nézhetett ki élőben a régi Erzsébet híd.
hvg.hu: Adott a tézis, miszerint a tömegközlekedés több aspektusból is felfogható egy város szociális lenyomataként. Mennyiben érdekli az infrastruktúra és mennyiben a közlekedő emberek?
L.T.: Budapesten a rendszerváltás óta – néhány kivétellel – semmilyen olyan reprezentatív építészeti műtárgy nem született, melyet rá lehetne rakni egy kulcstartóra. Hiányoznak a szimbólumok. Persze csodákra sosem számíthatunk, de tény, optimális esetben a tömegközlekedés is úgy épül ki, hogy a városlakókat egyből arra sarkallja, hogy használatba vegyék. Nálunk – ahogy ezt szokásom hangsúlyozni – ott rontották el a dolgot, hogy a XX. század elején nem bővítették a kisföldalattit, a kezdeti előny után az európai és amerikai nagyvárosok így sorra leköröztek bennünket. Persze ennek is megvolt az oka: kiépült egy egész Budapestet beszövő, minden kis utcába beférkőző villamoshálózat. A motorizáció beindultával azonban ez egyre nehézkesebbé vált, a város pedig nem tudott erre érdemben reagálni. A különféle válságok, tragédiák hatásaira pedig mindmáig csak rátesz egy lapáttal, hogy metróépítésben köztudottan nagyok vagyunk.
Ami az utasokat illeti, a lányomtól hozok egy jó példát: ő 12 éves volt, amikor azt mondta, hogy azért szeretne elköltözni ebből a városból, mert az emberek annyira ostobák, hogy a villamos ajtajában tülekednek, s nem a belső, üres helyeket foglalják el. A BKV-ról egy csomó ideges, szomorú ember jut eszembe, akik attól rettegnek, hogy amikor majd eljön az ideje, nem tudnak leszállni, ezért a Combino ajtajában egymás lábán ácsorognak. Nekem ezt jelentik ma a budapesti tömegközlekedők. Épp ezért menekülök a tömegközlekedés elől.
hvg.hu: Hiába a századeleji villamosparadicsom, a legtöbben még mindig a nyolcvanas évek underground hősét kapcsolják az ön nevéhez. Egy 2008-as interjúban azonban úgy fogalmazott, örül annak, hogy már egyik zenekarában sincs valós felelőséggel járó perspektíva.
L.T: Már 1996-ban, amikor megszűnt a Kézi-Chopin nevű zenekarom, világossá vált, hogy nem érdemes erre az egy lapra feltenni mindent. 2007-ig nem is léptem fel, azóta pedig mindenféle illúzóitól mentesen csinálom, nincsenek nagyszabású terveim. Az egész csak úgy jön, magától, és ez örömet okoz. Ahogy húsz évvel ezelőtt, úgy most sem érdemes ezt a zenekarozás dolgot komolyan venni, annyira semmiképp, hogy más tevékenységek rovására menjen. Én fiatalabb koromban is mindig megmaradtam hobbizenésznek, soha nem éltem ebből, nagyon korán beláttam: Magyarországon nem perspektíva, hogy valaki rock’n’roll sztár legyen. Még akkor sem, ha éppenséggel rock'n'roll sztár.
Ez tinédzserek műfaja, akárhogy is nézzük, a könnyűzenét ők éltetik, ők táplálják, ők vásárolják. A mostani tiniknek viszont – ahogy észrevettem – egyáltalán nem azért fontos a popzene, mint amiért nekünk volt annak idején. Mi sokkal többet magyaráztunk bele. Amikor én voltam fiatal, azzal lehettem menő, hogy megvolt például az új Smiths lemez. Most azzal lehetsz menő, ha van egy új iPhone-od, az viszont már rohadtul nem számít, hogy milyen zenéket tartasz rajta.
Visszatérve, nem célom, hogy megváltsam a világot, de még az sem, hogy amit művelek, sok emberhez eljusson. Csinálom a magam dolgát, akinek tetszik tetszik, akinek pedig nem, annak nem, nem érdekel ki mit gondol róla.
hvg.hu: Milyen szavatossági ideje van egy szubkultúrának?
L.T.: Ez az egész magyar könnyűzenére vonatkozólag nagy kérdés. Ma olyan idők járnak, hogyha valakinek megjelent bármilyen kiadványa a XX. század második felében, onnantól kezdve jár neki a legendás jelző. Ellenben, ha végigtekintek a magyar könnyűzenén – mondjuk az Illés együttestől – azt látom, hogy csak nagyon kevés olyan produkció van, amely nem romlott meg mára a kamrapolcon. Én három olyan zenekart mondanék, melyeket a mai napig meghatározónak tartok: az első az Illés – mindenek felett –, mert Szörényi Levente tényleg zseni volt, Bródy pedig valóban megújította a dalszövegírást, aztán a Syrius együttes, amely szerintem világviszonylatban is egyedülállót alkotott a korszak progresszív rockjában, a harmadik pedig ugye a Spions, amely valójában egy ufó volt. De az is lehet, hogy már ebben a felsorolásban is van valamiféle sóvárgás.
hvg.hu: A Spionst sokan a magyar underground ősrobbanásaként tartják számon, a zenekar tagjai azonban meglehetősen lesújtó véleménnyel vannak mindazokról, akik utánuk következtek.
L.T.: A Spions idejében én még gyermek voltam. Az első élményem egy ifiparkos Kontroll Csoport-koncert volt, a Hobó előtt, aztán ott voltam a Kassák Klubban is az Európa Kiadó első koncertjén '81 szeptemberében. A szövegek mellett leginkább az fogott meg, ahogy a közönség viselkedett ezeken a fellépéseken: míg az akkori menő együtteseken, mint a P-Mobil vagy a Hobo, ment a csápolás és őrjöngés, ezzel szemben egy Kontroll Csoport-koncert '82-ben úgy nézett ki az Ikarusban, hogy az emberek csendben ültek a székeken, a szám végén tapsoltak. Emlékszem, teljesen kiborultam, amikor az Európa Kiadón is elkezdődött a csápolás.
Szóval nem tudom, mit gondoltak erről a Spions tagjai, és lassan már azt sem tudom, hogy én mit gondoljak. Annyi biztos, hogy ha Spions tagjai tényleg a rock'n'roll-tól vártak valamiféle világforradalmat, az klassz, de már a hetvenes évek végén teljesen reménytelen ötlet volt.
hvg.hu: Megkerülhető lenne az idealizmus?
L.T.: Idealizmus nélkül nem lehet rock’n’roll együttest csinálni, anélkül csak pénzszerzésről lehet szó. Az a gáz, hogy nálunk, ha valakinek sikerül egzisztenciát is teremtenie a zenéből, az inkább átok, mint áldás. A kevés kivételtől eltekintve onnantól kezdve arról szól a cucc, hogy az a valaki foggal-körömmel ragaszkodik ehhez a státuszhoz és ahelyett, hogy új dolgokba vágna bele, a maga kis régi szarát babusgatja évtizedekig.
Ha megnézel egy valóban legendás külföldi zenekart, előadót, olyat aki elkezdte a hatvanas-hetvenes években és még ma is működik, azt látod, hogy vagy öniróniával kezeli az egészet, vagy képes a megújulásra, tisztességgel öregszik meg. Tisztesség alatt azt értem, hogy igényük van arra, hogy ne azt próbálják hetvenévesen eladni, amit húszévesen csináltak. Hallgasd meg Paul McCartney vagy Bob Dylan mostani dolgait, Cohenről nem is beszélve. Aztán meg hallgasd meg a legújabb Demjén Rózsit. Arról nem is beszélve, hogy az úgynevezett legendás zenészeink belefolynak a politikába, de nem azért állnak ki valaki vagy valami mellett, mert meggyőződésük, hanem mert ott találják meg a pénzt, ott találják meg a fellépéseket, a pártrendezvényt, a pálinkafesztivált.
hvg.hu: Mindezek fényében hogyan képzelte el a saját idősödését?
L.T.: Sehogyan. Én negyvenöt éves koromig rettentő szarul éreztem magam, amiatt mert öregszem, utána viszont rádöbbentem, hogy bizonyos szempontból sokkal felelőtlenebb lehetek, mint eddig bármikor az életben. Egy őszülő ember megengedhet magának egy csomó olyan dolgot, ami egy harmincötévesnek ciki. A jó közérzet pedig később is csak attól függ – rémes erről beszélni – mennyire vagy egészséges.
Nem is olyan rég egy irodalmi-zenés est keretein belül egy pesti romkocsmában játszottam valamivel éjfél előtt, ahol láthatóan a kutyát nem érdekelte, mit csinálok. Én rohadtul élveztem, hogy ott ülök napszemüvegben, kalapban, énekelek, noha szemmel láthatóan a kocsma közönségénk javát valószínűleg kifejezetten zavarta a károgásom. Ezt húsz évvel ezelőtt hatalmas bukásként éltem volna meg, kikészültem volna. Most mégis valahogy úgy érzem, sokkal kúlabb idős emberként polgárpukkasztani a fiatalokat, mint fordítva.
