„Annyit mondtak: húzz el innen, hülye gyerek” – számolt be egy pár évvel ezelőtt a punk fellegvárában, az angliai Essexben tett tinédzserkori látogatásáról a latin rockkultúra idén 52 éves trubadúrja, Manu Chao, aki a HVG-nek adott interjújában így vall hétköznapjairól: „Szeretem az utcát, az embereket, hogy vannak valódi szomszédaim. Barcelonában, ahol most is élek, hetente háromszor-négyszer összeverődünk, nincs előre lebeszélve semmi, spontán alakulnak a dolgok. Utcazenészek, művészek, melósok, válogatott szegénylegények – focizunk, zenélünk, dumálunk, csocsózunk, zajlik az élet.”
A zenész azonban sarkos véleményt mond a világ dolgairól is: A kiszolgáltatottság, az egyéni és kollektív elnyomás bármely formája elszomorít és rettenetesen dühít ma is. A száz évvel ezelőtt meghirdetett, de valójában befejezetlen mexikói földreform kisemmizettjeinek lázadása volt az első esemény, amely nyilvánvalóvá tette számomra, hogy demokrácia is lehet mérhetetlenül igazságtalan, főleg, ha a neoliberális kapitalizmus érveit használva a kormány és a helyi kiskirályok együttes erővel semmizik ki a szegényeket.”
Szerinte „a demokráciákra és diktatúrákra osztott kétpólusú világ megszűnt, a demokráciákat kívülről nem fenyegeti semmi. Csakhogy a hülyébb demokratikus rendszerek vezetői továbbra is azt hiszik, hogy a fenyegetés majd egységbe kovácsolja a tömegeket, ezért aztán ellenségeket gyártanak. Ezek egyike a drogoknak nevezett különféle tudatmódosító szerek halmaza. Ma szerintem a jogállamokat nem a diktatúrák hadseregei fenyegetik leginkább, hanem a diktatúrák mintájára megszervezett maffiák – vagy, ha úgy tetszik, a maffiamodellen alapuló demokráciák.
Az interjút a HVG e heti számában olvashatják.