Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Csodaország semmivel sem volt több, mint egy átlagos Sziget-nap, a Quimby-koncerten pedig mindent megkaptunk, amit egy nagyszínpados bulitól várhatunk, csak a katarzis maradt el. Fröcsögő izzadtság, rock & roll, melankólia, szabadság. Túl vagyunk a Sziget nulladik napján.
"Basszus, a Kiss Tibi visszaszokhatna a kábítószerre. Sokkal jobb volt akkor a humora" – a bölcsességek röpködtek (bár tény, hogy a gegek a koncerten olykor kínosan laposak voltak), az izompólókat percek alatt kiütötték a ragadós felsőtestek, legalább egy kedvenc számát mindenki beleüvölthette a nagyszínpad kivetítőjébe; sőt, még a mellettünk álló seggét is megfoghattuk teljesen legálisan, hiszen Kiss Tibi kért meg rá.
Az ígért csodát mégsem kaptuk meg, sem a koncert előtt, sem közben. Hiába vártuk, hogy a bokorból előugorjanak a varázsgombák, vagy berántsanak az emberszoborba az artisták. A varázslat félénk maradt, bár a Sziget díszletében tényleg találtunk mesés dolgokat a megszokott lampionokon túl is. Olykor szinte már a néhai Ozorán éreztük magunkat.
Korrekt
A Sziget nulladik napi bulija pont olyan volt, mint egy korrekt Quimby-koncert, ahol körítés nélkül is jelen van az egyszer piszkos, máskor naiv szürrealitás. Ha becsukjuk a szemünket, szinte bármikor láthatunk a zenészek között sétálni egy őrült-szomorú bohócot fekete-fehérben. Az egyik percben gyerek, és pöttyös labdát gurít a homokozóból a dömpere felé, aztán hirtelen felnő, és leszakad a karja, miközben bámul befelé a kupleráj mocskos ablakán.
A képzeletünk mellé most kaptunk tüzet, színes léggömböket, hullócsillagokat és repülő pillangókat papírból, ami mindenkit gyerekké tett pár másodpercre. (Ezt dramaturgiailag el is rontotta kicsit a banda, mert a végén ahelyett, hogy a közönség őket ünnepelte volna, kissé átcsúszott a fókusz arra, hogy mindenki szerezzen magának egy később is mutogatható ereklyét.)
Most múlik
Bár azt a most róluk megjelent könyvben is többször elmondták, hogy ha nem muszáj, a Most múlik pontosant már inkább el sem játsszák, annyira túlnőtt rajtuk, és annyira nyomja őket, egy ilyen koncerten muszáj volt teret adni neki, így lett belőle keret.
Kezdésként a fúvósok, és két holdjáró cipőben billegő, esztétikus transzvesztitákat idéző sminkbe burkolt balerina hozta a színpadra a dalt, ami minden magyaros spleenbe tunkolt házibuli végén felkúszik valahogy a playlistre.
A kezdés lassú volt és kellemesen szokatlan – a második számnál egy vízben lebegő kecses, meztelen női test vitte el a tekintetünket. Az érzékszervek megfeszültek.
Mellettünk elhangzott a kritika: "kicsit lagymatag a kezdés", ezt pedig Kiss Tibi mintha meghallotta volna, amikor figyelmeztetett: nem lehet szapulni a repertoárt, mert azt zömmel a közönség igényei szerint állították össze.
Ennek ellenére le-leült a buli – ilyenkor a koncentrált figyelem helyett jobb híján átvedlettünk tipikus női rajongóba, és megállapítottuk, hogy Kiss Tibi kisherceg frizurája még mindig szexi, és még most is jól áll neki a rock and roll. Amikor pedig angolul rekesztett, azonnal megéreztük benne Tom Waits és Leonard Cohen lenyomatát, az itt-ott becsúszó backstreetboysos mozdulatokat pedig megbocsátottuk.
Szerpentin
A kényelmes első szakasz után az Autók a szerpentinen szaggatta le először a trikókat a rajongókról, ott valami megmozdult, és a Quimby első direkten közéleti dala, a nemrég megjelent Kivándorló Blues is fenntartotta az érdeklődést. Azt mondják, a Quimby mindig elmondta a dalaiban, hogy mit gondol a korról, amiben élnek, csak most kicsit felhalmozódtak a bajok. A közönségnek pedig nem volt ellenvetése.
Erre úsztatták rá az Otthontalanság otthonát, ami Varga Livius előadásában most nagyon ziláltan szólt, jobb lett volna a megszokott – az óvszer nélkül fogyasztható biztonságos konzumzene. A végén a csöndes világvége jazz azért valamelyest elsimította a rossz érzésünket.
Aztán minden átcsapott vörösbe, Kiss Tibi halálmadárként repkedett és hurrogott a színpadon, mi pedig elképzeltük, mennyit gyakorolhatta ezt a mozdulatsort és ezt az effektet a tükör előtt. Nyilván semennyit.
Játékból könnyek
Aztán egy kis játékba kezdett: az egy szál gitáros Stand by me-ből megszületett a Viharon túl, ami egy kis szájharmonikával és billentyűvel alátámasztva végig intim maradt, aztán odabolondozta a Csinibabával újra kizöldült Te szeress legalább című slágert is – az érzékenyebbek ezen a ponton sírták el magukat.
A legpörgősebb rész a ráadás volt, amit egy Jáváról érkezett lány vezetett fel. Alice (ha már Csodaországban vagyunk) magyarul énekelte el a Most múlik pontosant, az arcáról letörölhetetlen mosollyal pedig teljesen kimosta belőle a melankóliát – a dal vidám altatóvá szelídült. Meghagyjuk nyitott kérdésnek, hogy a jelenség giccses volt, vagy kedvesen bájos.
Valójában megkaptunk mindent: fröcsögött a rákkendrollos izzadság, sírhattunk, elmélyedhettünk, üvölthettünk szabadon és játszhattunk léggömbökkel, csak a katarzis maradt el.
Ahogy Kiss Tibi megfogalmazta a hvg.hu-nak adott interjújában, tudják, hogy egyszer elindul a természetes rohadás, és egy idő után nem tudják majd elviselni a tulajdon oszló tetemünk bűzét, de ennek a bűznek azért még nyoma sincs.
Nagyon szívesen meghallgattuk volna a 40 éves jubileumát ünneplő Muzsikás együttest is, ha a koncertjüket nem hatvan perces késéssel kezdték volna el.
Tipp: Ha unjuk a megszokott sátrakat, zarándokoljunk el az idei Sziget legüdítőbb újításához, a Sziget Beachhez. Napozóágyak, párnák, pálmák, izgalmas fényjáték és zene egész nap. Mindez messze a központi zsibongástól.
