Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az idei Aegon-díjas Másik halál című regény szerzője volt gyári munkás, egyetemi tanár, utcazenész, jelenleg múzeumi teremőrként dolgozik. Barnás Ferenc úgy véli, a hazánkban tapasztalható megosztottság kizárólag a politikusoknak jó, ez az ő játékuk. Az író szerint egyszerre több Magyarország létezik.
hvg.hu: Legutóbbi kötete, a Másik halál, az év regénye lett az Aegon-díj idei szavazásán. A sikerben szerepet játszhatott, hogy a történetben a körülöttünk lévő, lassan állandóvá váló válságra ismerhetünk?
Barnás Ferenc: A kötet valóban egy krízisregény, azonban egyértelműen pozitív kifutással. A főhősöm pozitívan jön ki a válságából, a lényeg azonban nem a végkimenetelben, hanem a folyamatban keresendő. Egy középkorú férfi, egyik pillanatról a másikra, egzisztenciálisan, pszichésen, lelkileg összeomlik. Ennek a széthullott lelkivilágú egyénnek aztán hihetetlen energiájába kerül, hogy összerakja magát, és egyáltalán megértse, mi az, ami vele történik. A regény itt játszódik körülöttünk, napjainkban, a rendszerváltás utáni évek Budapestjén. Nem csak hősöm személyes sorsával találkozunk tehát, hanem kis túlzással akár azt is állíthatjuk, hogy a könyv másik főhőse maga Budapest. A férfi különböző művészeti középiskolákban dolgozik, illetve nyaranta Európa nagyvárosaiban utcazenészként keresi a kenyerét. Életmódjából kifolyólag különösebbnél különösebb helyzetekbe keveredik, amelyek alapján regényírással is kacérkodik. Találkozik egy német pincérrel, aki barátságába fogadja, és felajánlja neki anyagi támogatását, hogy csak az írással foglalkozhasson. Mielőtt azonban a könyvvel elkészülne, német barátja öngyilkos lesz. Ez összeomlásának közvetlen előzménye. Ez a másik halál. Az elbeszélő mindezek után ennek az állapotnak az elemzésével (is) foglalkozik. Hogy milyen az, ha az ember nem tud kijönni a lakásból. Milyen az, ha valaki egészen az idiotizmusig jut, mert az érzelmeit nem tudja kezelni. Ez a problematika, úgy gondolom, a magyar társadalom tagjainak jelentős részét érinti, amiről nem nagyon szoktunk beszélni.
Mindez tetézve van még azzal, hogy hősünk munkát keres, és a munkaközvetítők folyamatosan megalázzák, átverik. Hogy hiába egy diplomás szakember, azáltal, hogy egyszer kicsúszott a lába alól a talaj, a társadalom egyszerűen leprásként kezeli. Az olvasás folyamán azzal találkozhatunk, amivel több tízezer magyar állampolgárnak ma nap mint nap szembesülnie kell. Emberünk végül múzeumi teremőrként helyezkedik el, ami azonban nem az önbecsülése szélsőséges zavarát jelenti, legalábbis egy idő után, hanem egy újfajta szocializációt. Ez a felépülés regénye, amely arról szól, hogyan térhetünk vissza a társadalomba gyógyszerek nélkül, orvosok nélkül, olyan tapasztalatokkal gazdagodva, amelyekből a későbbiekben még előnyünk is származik.
hvg.hu: Gondolom, nem véletlen a teremőr-karakter: ön jelenleg is múzeumi teremőrként dolgozik.
B. F.: A regénynek több ponton vannak önéletrajzi vonatkozásai. Én azonban a saját történetemet a regény történetétől el szoktam választani. Szeretem ugyanis a hőseimet a lehető legszélsőségesebb körülmények közé lökni. A saját történetembe pedig minduntalan belopódzik a történelem. A hősöm közvetlenül tapasztalja a zsidóüldözések, illetve a kommunista diktatúra szörnyűségének történeteit. Mindezt direkt módon látja és hallja, olyan módon felerősíti az érzékeit az az állapot, amelybe bizonyos napokon belekerül. És mindezek mellett, nagyon finoman, azért a rendszerváltást követő időszak politikai történetére is kívánok időnként utalni. Arra, hogy huszonnégy évvel ezelőtt hogyan játszottuk el a lehetőségeinket. A jobb- és baloldalnak bizonyos minimumokban úgy kéne megegyeznie, hogy szem előtt tartsák: azért mégis csak a választópolgárok érdekében és megbízásából járnak el.
hvg.hu: Miért pont az összeomlás érdekelte az irodalmi anyagban?
B. F.: Én azt látom, hogy minket itt Magyarországon az általam is leírt hangulathullámzás vagy hangulatbetegség igenis erősen érint. Ha megfigyeli, lehet azt mondani például, hogy ez az ország nyáron nagyon is él, télen pedig gyakorlatilag magába süpped. Ilyenkor mintha elveszítenénk magunkat, és nekilátunk nemcsak panaszkodni, de különféleképpen tévelyegni is – hadd nevezzem így azt az állapotot, amikor nem nagyon tudunk magunkon érzelmileg uralkodni. Azt szerettem volna, hogy a budapesti (és nem-budapesti) olvasó olvassa saját magát, szembesüljön a tulajdon életével. Mindemellett a főhősömnek van a depressziója mellett egy nehezen meghatározható pszichiátriai betegsége is. Furcsa állapotokba kerül, amikor gyakorlatilag megbénul vagy kikapcsol. Én úgy gondolom, hogy az ember alapvetően nem egy folyamatos lény. Vannak pillanatok, amikor az ember, hogy úgy mondjam, nincs. Miközben alapvetően társadalmi lény. Amikor azonban valaki folyamatosan extrém állapotokba kerül, az azt jelenti, hogy valami probléma merült fel. Ez többek között a szociális kapcsolatok meglazulását jelenti. Én nagyon szeretném, ha az olvasó felismerné, hogy igenis, mindaz, ami a regényemben előjön, vele is megtörténhet vagy időnként meg is történik, ha nem is ennyire szélsőséges formában. Itt, a saját világunkban nagyon is kézzelfogható módon történtek olyan dolgok, amelyek traumatikusak voltak bizonyos társadalmi csoportok számára, és ezek a traumák igenis itt vannak közöttünk. Ennek az az oka, hogy nincsenek kibeszélve, nincsenek tudatosítva. Az elkövetők részéről nincs elismerve, hogy mindez megtörtént. Ezáltal mindezeknek a bűnöknek folytatása van az elkövetők utódaiban. Amikor én ezt a kiesést, vagy ezt a depressziót, vagy ezeket a mentális megzuhanásokat feldolgozom, akkor tudatosítani szeretném, hogy mindez azért történik, mert ez a büntetése az itt élőknek, ebben a regényben legalábbis én íróilag ezt állítom. Mint arról már esett is szó, nem tagadom, hogy az én személyes élettörténetemben, az elmúlt húsz évemben voltak olyan események, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a főhősöm sorsára.
hvg.hu: Ez az összeomlásra is vonatkozik?
B. F.: Igen és nem. Mindenkinek vannak az életében válságos időszakai, így nekem is, de ilyen mélységekig én magam soha nem jutottam el. A főhősöm életét semmiképpen nem azonosítanám a saját életemmel. De a külső események szintjén számos hasonlóság található. Én is voltam középiskolai tanár. Aztán otthagytam a tanárságot. Tizennyolc évig utcazenéltem, végigjátszottam Európa nagyvárosait. Ez akkor kezdődött, amikor a testvérem, aki profi muzsikus, harminc évvel ezelőtt részt vett egy kurzuson egy német gróf kastélyában, ahol engem elrejtett. Vittem magammal a fuvolámat, és a kastélyból minden nap beutaztam Bambergbe. Ez egy egyetemi város, Hegel is tevékenykedett itt. Kiálltam az utcára és elkezdtem játszani. Engem lepett meg legjobban, hogy milyen sikerem van, és milyen jól keresek. Ez 1983-ban volt. A rákövetkező tizennyolc évben aztán évente elutaztam a szabad világba. Ebben a tizennyolc évben érdekesebbnél érdekesebb helyzetekbe kerültem, érdekesebbnél érdekesebb figurákkal találkoztam. Kezdve azzal, hogy miután a kastélyban egy belga titkárnő megtalált és kidobott az utcára, maga a német gróf hivatott magához és ajánlotta fel a tulajdon lakosztályát. Nyaranta utazgattam választott országaimban, ősszel és télen pedig tanítottam. Sokat lehet olvasni arról, hogy mi történt a haláltáborokban. De amikor ott ülök egy Genfi étteremben, szemben velem pedig egy lyoni pipagyáros, aki azt meséli nekem, hogy amikor ő maga haláltáborban volt, szemtanúja volt, hogy harminc magyar gyereket hogyan végeztek ki -- ezek teljesen más mélységű történetekké válnak bennünk, mint amit könyvekben olvasunk. Vagy amikor Lausanne-ban, szintén egy étteremben, Beckett egy jó barátjával beszélgethettem, később leveleztem is az illetővel, majd többször meglátogattam őt. Az irodalmat ezekben a pillanatokban teljes közvetlenséggel élhettem meg. Vagy amikor Genfben sok száz órát töltöttem el fuvolával a kezemben szemben azzal a házzal, ahol Borges lakott évekig. Volt, hogy odajöttek hozzám a szemközti étteremből, és megkértek, hogy függesszem fel a játékot néhány órára, mert megérkezett az amerikai elnök. Volt, amikor egy esküvőre hívtak meg játszani, és egy óra alatt kaptam annyit, amennyit ma egy fél év alatt sem keresek meg.
Mindezt úgy mondom, hogy jövök egy tizenegy gyerekes családból. Tizenegyen voltunk testvérek, és laktunk egy húsz négyzetméteres szobában. Részben erről szól A kilencedik című regényem. A történet szintjén abban a könyvben valóságosan is sok minden megesett. Például hogy úgy nőttem fel, hogy két másik testvéremmel kellett egy ágyban aludnom, néha még többel. Apám a kommunizmusban stikában szentképekkel kereskedett. Mi magunk rendszeresen több tízezer szentképet színeztünk ki a testvéreimmel. Volt, hogy napokig nem volt mit ennünk, de az anyám úgy tudott velünk beszélni, hogy az éhség érzete bizonyos időközökre meg-megszűnt bennünk. Innen jövök. Ráadásul tizenkilenc éves koromban már gyerekem volt. Én tizenkilenc éves koromban nem egyetemre mentem, nem az volt a dolgom, hogy hogyan kereshetek furcsa tapasztalatokat, hanem bele voltam kényszerítve ezekbe a furcsa tapasztalatokba. Hiszen hol a bányában dolgoztam, hol segédmunkás voltam, hol kőműves mellett dolgoztam, hol vágóhídon. Én azt már egy előrelépésnek tekintettem, amikor négyévnyi fizikai munka után az Értelmi Fogyatékosok Intézetében lehettem nevelőtanár, ahol azt figyeltem, hogy az idióták, a debilisek, az imbecilisek a hihetetlenül gazdag érzelmi életüket hogyan tudják kommunikálni. Már nagyon sok mindenen túl voltam, amikor egyetemre kerültem. Tudós akartam lenni, irodalomtudós. De mindez az utazásaimmal már nem volt összeegyeztethető. Ha összeadom az évek számát, akkor összességében jópár évet töltöttem külföldön, ott is az utcán. Volt egy lakókocsim, és gyakorlatilag az utcán éltem. Azt tudni kell, hogy körülbelül a hetvenes évektől, a müncheni olimpiától kezdődően Nyugat-Európában az utcán rengeteg minden történik. Az új ötletek, az új innovációk sokszor az utcán jelennek meg először. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de amiről az újságokban olvashat, az sokkal lassabban történik, mint ami az utcán. Igaz ez a művészetre vagy a zenére is. Több olyan Kossuth-díjast ismerek, akik anno kint dolgoztak az utcán.
hvg.hu: A Másik halált már fordítják angolra, németre, szerbül pedig hamarosan megjelenik. E mellett A kilencedik című regényének fordítása is versenyben volt az egyik legrangosabb amerikai díjért, a Best Translated Book Award-ért. Hogyan éli meg, hogy emellett még mindig napi nyolc órában kell dolgoznia a galériában?
B. F.: Az utcán valamikor azt is megtanultam, hogy mindig és mindent meg kell néznünk más-más nézőpontokból. Amikor én egy Toyota-szalonban játszhattam csillogó autók között, abban nem a pénz, vagy nem csak a pénz volt a lényeg. Hanem az élmény. A tapasztalat. A kultúra pedig nem csak a kultúrembereké, hanem mondjuk akár az üzletembereké is kell hogy legyen. Aki ugyanis innovációban gondolkodik, az nagyon jól tudja, hogy a világot most egész máshogy kell kitalálni, mint ahogy az akár pár évvel ezelőtt volt. Énnekem az például egy speciális nézőpontot jelent, hogy teremőrként teszem a dolgom. Nem akarok úgy tenni, mintha ennek a létformának ne lennének nehézségei. Nem szeretnék úgy tenni, mintha nem tudnám más állásban elképzelni magam. De jelen pillanatban nincs rá lehetőségem, hogy máshol dolgozzam. Kizárólag az írásból pedig nem tudnék megélni. Lehet, hogy most az év legjobb könyve lett a munkám. De ez egy egyszeri összeg. Egy. Kettő, én igenis szeretek képek között lenni. Három. Az írás mellett nekem van két nagy másik szerelmem. A zene és a képzőművészet. És azon túl a galéria egy nagyon jó szociológiai közeg, hiszen időnként megjelenik benne Budapest elitje, vagy épp Budapest átlaga. Egyik sem érdektelenebb a másiknál. Engem az öt csillagos zürichi étteremben sem az érdekelt, hogy tíz vagy száz frankot kapok-e félórai játékért. Sokkal inkább érdekelt, hogy az emberi kommunikációnak milyen lehetőségei vannak ilyen pillanatokban. Lehet, hogy valaki épp ott fog nekem valamit úgy elmondani, ahogy arra magamtól soha nem gondoltam volna. Sokat lehet tanulni könyvekből, az ilyen helyzetekből azonban, nekem ez a tapasztalatom, még többet.
hvg.hu: Ki volt a legérdekesebb figura, akivel az utazásai során találkozott?
B. F.: Kettőt is említenék. Az egyik egy NDK-ból NSZK-ba szökött német férfi, aki Konstanz városában elfoglalt egy mezőt. Ott felépített magának teljesen illegálisan egy kis házikót. A mai napig önellátó ez a férfi, képes volt felvenni a harcot a német hatóságokkal, ami, ismerve az ország berendezkedését, nem kis teljesítmény. A volt szocialista blokk országaiból időnként traktorokat vesz meg, vagy Németországban egészen furcsa masinákat, aztán ezeken túlad. De alapvetően ott él kint a kis birtokán, és időnként kincseket keres. Főként háborús kincseket, és ha talál valamit, akkor azt eladja. Az ő történetében engem elsősorban a gondolkodásmód érdekel, ami teljesen egy archaikus gondolkodásmód a 21. század elején. Valaki megpróbál nem beépülni abba a rendszerbe, amiről mi azt gondoljuk, hogy ez a valóság, ez a világ. Mi azt mondjuk, nincs mese, haladni kell a korral. Ez az ember nem akar haladni a korral. Őt egyébként be is építettem a Bagatell című regényembe. Másikuk egy svájci illető, aki dúsgazdag családból jön, viszont megszakította a kapcsolatot a családdal. Az ő koncepciója az, hogy amiben mi most élünk, az be fog dőlni, és az ezt követő időszakra kell készülni. Azt próbálja kitalálni, hogyan lehet azokat az eszközöket megcsinálni, amihez nem ipar kell, hanem két kéz. Legutóbb Kínába adott el egy eszközt, amivel bárhol, bármilyen körülmények között tüzet lehet gyújtani, ráadásul lehet rajta főzni.
hvg.hu: Nagyon elfogultnak kell lenni, hogy azt mondjuk, hogy ma Magyarországon nincs kutúrkampf. Az irodalmi érvényesüléshez is el kell köteleződni, be kell állni valamelyik oldalra?
B. F.: Számomra a politikai elkötelezettség és az alkotói szabadság kizárják egymást, nem a vészkorszak idejét éljük. Személy szerint úgy gondolom, hogy íróként nem lehet, nem szabad elköteleződni. Meg kell őríznünk a függetlenségünket, hogy a szabadságunknak ne a politikai ideológia, hanem a képzeletünk szabjon határt. A Másik halálban van pont egy rész, ahol az egymással nem beszélőkre történik utalás. Az a megosztottság, ami a mai napig jellemzi az országot, megítélésem szerint csak bizonyos köröknek a játéka. Nekik ez jó. És a két oldalnak igenis van ebben egyfajta érdekazonossága. Csak azt felejtik el, hogy mi, a többség is létezünk. Polgárok vagyunk. Négy év alatt egyszer vagyunk csak választók. Lehet, hogy naivitás, de hiányolok a közélet szereplőiből egy olyan ethoszt, amely nélkül hivatásukat, mint olyat egyszerűen nem lehet gyakorolni. Azok, akik ebből kilógnak, nálam is jobban tudják, mire gondolok. Jó lenne, ha mi, választópolgárok bizonyos igéreteket szigorúbban be tudnánk tartatni. Például azt, hogy a politikusaink ne csak a nyers hatalmi érdekeiket tartsák szem előtt.
Nagyon sokan hajlamosak az országban és az országról szélsőségekben gondolkodni. Vagy egy negatív torzképet látnak, vagy az elfogultságaik mentén hitegetik magukat. Azt hiszem, a kettő közt találhatjuk meg az igazságot. Én nagyon fontosnak tartom az önkritikát. És nagyon lényeges, hogy az országot kritikusan szemléljük. De ezzel egyidejűleg azt is el kell mondanunk, hogy itt nagyon sok tehetséges, dolgos és kedves ember él. Egy csoport elvitatja egy másik kötődését ehhez az országhoz, egy megint másik pedig bizonyos területek kizárólagos letéteményesének tekinti magát. Több Magyarország van. Többféle Magyarország él egymás mellett. Mondhatnánk így: vannak azok a csoportok, akik számára az iskolázottság, az egzisztenciális biztonság, az intellektuális lehetőség generációról-generációra egymásra rakódik. Ők egy teljesen más Magyarországon élnek, mint mondjuk, az a hárommillió ember, aki a létminimum alatt él. Az egy másik ország. Ebben az országban sok százezer ember van, aki teljesen le van robbanva, és a szervezete már bekerült egy visszafordíthatatlan folyamatba. És említhetnénk a roma közösségek Magyarországát. Ők szintén egy teljesen más Magyarországot mondhatnak magukénak. Itt évtizedek óta a politika semmit nem tett ezeknek az embereknek a felzárkóztatásáért. Mondhatja az úgynevezett átlagember, hogy miért nem mennek el dolgozni. Ez azonban nem olyan egyszerű. Hol van az az apa, aki már úgy tudja nevelni a saját gyerekét, hogy azt mondja: “Fiam, tanulnod kell, mert ki fogsz esni a versenyből!”. De említhetjük akár azoknak a Magyarországát, akik csendben vannak. Csinálják a dolgukat. Akik, nagy valószínűséggel, viszik az országot. Nincsenek ott az úgynevezett magyar entellektüellek horizontján. Nem veszik őket észre. Legyenek akár tanárok, akár orvosok, akár középvállalkozók. Pedig ők egy nagyon fontos réteg, nem tudom, mi lenne belőlünk nélkülük.
