Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Fekete Dacia tűnt fel az irodalom sötét és kietlen sztrádáján. Sofőrje tizenhat, vérrel, visszajáró halottakkal és hátborzongatóan hétköznapi figurákkal teli történetet írt, melyek mindegyike Erdély és Románia ködborította, legendás vidékein játszódik. A Fekete Dacia szerzője: Szabó Róbert Csaba - interjú.
Az emberek azért szeretik a rémtörténeteket, mert a sötétség, a megmagyarázhatatlan és a rejtély ugyanúgy az élet izgató komponensei, mint a hasmenés vagy az altáji kínok, állítja a fiatal erdélyi író. Vérfagyasztó történetek, különleges gyilkosságok és egy titokzatos Fekete Dacia: ha ön egészséges, nyugodtan rettegjen.
hvg.hu: Annak ellenére, hogy a valóság elég lehangoló, tele van félelmekkel és gyásszal, az ön legújabb kötetében, a Fekete Daciában inkább a természetfeletti borzalmak játszák a főszerepet. Ha valakiktől, akkor a Nyírő József vándorló hamvait kísérő fekete öltönyös politikusoktól, a létbizonytalanságtól és a jövő kilátástalanságától nem kellene jobban rettegnünk, mint a novellákban megjelenő utolsó monostori villamosjárat lidérceitől, a Kolozsvárott paráználkodó ördögtől, vagy egy Securitate ügynök nyughatatlan-bosszúálló kísértetétől? Talán pont azért most jött el ezeknek a nem evilági borzalmaknak is az ideje, mert a halandók világát már ellepték a hétköznapi árnyak?
Szabó Róbert Csaba: Inkább azt mondanám, az én, vagy a mi időnk jött el. A létbizonytalanság, a politikusoktól való félelem, általában a történelemtől való félelem mindig is adott volt. A múlttól kevésbé lehet tartani, mint a jelentől vagy a jövőtől. Kísért a múlt, persze, de arra mindig nagyobb az esély, hogy a jelent borzalmasnak éljük meg. Az ismeretlen jövőről nem is beszélve.
A félelem mindig velünk él, és elsősorban az ismeretlenből ered és a fájdalomból táplálkozik. Nem politizálnám túl a dolgot, a félelemről elég azt tudni, hogy egy emberi alapérzés. Az egyik legősibb talán. A Fekete Dacia a közvetlen környezetemet tapogatja le, a huszadik-huszonegyedik századot. Ebben érzem otthon magam.
Az irodalom pontosan arra jó, hogy sok idődimenziót járjunk be; a sci-fik által feltárulhat a jövő, más műfajok segítségével pedig képet kaphatunk arról, milyen lehetett és milyen a múltunk, a jelenünk. A rémtörténetírás egy lehetőség a sok módszer közül, rendelkezésre álló és választható nézőpontok amelyek segítségével beszélni lehet a környezetünkről.
hvg.hu: Már régebben is rajongott a rémtörténetekért, vagy csak a Fekete Dacia novelláinak megírása előtt kezdett el komolyan érdeklődni a hétköznapi horror iránt?
Sz.R.Cs.: Szinte gyerekként vettem fel a kapcsolatot a műfajjal, és ha nem is szerettem meg elsőre a rémtörténeteket, de például David Lynch Twin Peaks-e egyből nagy hatást gyakorolt rám, annak ellenére, hogy gyerekfejjel nem érzékeltem benne a humort, csak a komor, fenyegető érzés jött át. Mindig is vonzódtam a sötét, rejtélyes történetekhez, mint ahogy szerintem minden egészséges ember.
A félelmekkel való kacérkodás természetesen kódolt vonzalom, amiért viszonzásul a Nagy Rejtély megmutatkozását és lelepleződését várjuk az ismeretlentől. Persze, amikor úgy három éve nekikezdtem a rémtörténet műfajával bíbelődni, jobban beleástam magam a részletekbe. Főleg film és irodalom terén. Sorra néztem a klasszikus horrorfilmeket, elolvastam a legfőbb rémtörténet-szerzőket.
hvg.hu: Milyen hagyománya van a magyar szépprózában a rémtörténet írásnak? Kik a műfaj hazai nagymesterei?
Sz.R.Cs.: A rémtörténet gyökerei az angolszász irodalomhoz vezetnek vissza, de Szerb Antal Pendragon legendáját is lehet gótikus regényként olvasni, legalábbis nekem sikerült. Olyan magyar írókat, akiket a rémtörténetírás nagymestereinek definiálhatnánk, nem tudok mondani, de azt igen, hogy sokan kísérleteztek a műfajjal. Ha az a kérdés, kik azok, akik igényes, profi szépirodalmi szinten képesek művelni ezt a sok esetben ponyvaként elkönyvelt műfajt, akkor az a válaszom: Benedek Szabolcs.
Az ő regénye, A vérgróf igazi áttörésnek számít, mert tudatos rafináltsággal hangolta össze a periférikus és szépirodalmi műfajok regisztereit. Érdemes még megemlíteni, hogy a magyar fantasy irodalomnak van egy bibliográfiája, Tick Péter és Varga Illés állította össze (http://web.zone.ee/aurin/bibliografia/bibliografia.html). Meglepően hosszú a lista, ám ha néhány címet kiválasztunk erről, azt látjuk, hogy kevés a nívós irodalmi értékkel bíró mű köztük.
hvg.hu: Mennyire közismertek hazájában azok a megmagyarázhatatlan jelenségek, különös gyilkosságok és vérfagyasztó legendák, amikről a Fekete Dacia novellái szólnak?
Sz.R.Cs.: Végig tudatosan erdélyi és romániai helyszínekben gondolkodtam, és igyekeztem lecsapni egy-egy jobb helyi történetre. Sokáig újságcikkeket is gyűjtöttem, de az igazi kutatómunkát inkább a műfajjal való mélyebb ismerkedés jelentette. Drakula országa bővelkedik különös, misztikus és hátborzongató históriában, de nem kell feltétlenül itt élni, hogy ezekről ismereteket szerezzen az ember.
Én is inkább a műfaj lényegét igyekeztem megérteni, és a meglévő szépirodalmi eszközeimmel stílusosan kiegészíteni; a rémtörténetírás követelményeinek megfelelően válogatni az olvasott, valós vagy általam kitalált történetek, helyszínek és karakterek közül. Sokszor például egy-egy képeslap is elégnek bizonyult ahhoz, hogy elmondjam, amit kitaláltam.
Néhány levelezőlapot illusztrációként beemeltünk a könyvbe, de sokkal többet használtam föl írás közben. Vagy például - ez a kedvencem -, az Emlékül Annuskának című novellában kulcsszerepet játszó emlékesfüzet valóban létezik, a marosvásárhelyi ócskapiacon vásároltam, és évekig ott porosodott a polcomon, míg rá nem rájöttem, hogy egy gyilkosság krónikája van leírva a lapjaira.
hvg.hu: Az ön szüleményei ezek az árnyak, vagy kollektív tudatjelenségekről van szó: olyan babonákról és hiedelmekről, melyek elválaszthatatlanok attól a közösségtől, jelesül az erdélyi magyarságtól, ahová ön tartozik?
Sz.R.Cs.: Amennyiben része vagyok és lehetek a kollektív tudatjelenségeknek, akkor bizonyára érvényesek ezek egy nagyobb közösségre is, de én ebben kevésbé hiszek. Illetve úgy hiszek, hogy a közösség, amiben felnőttem - és amit nem az erdélyi magyarságban, hanem mondjuk egy családban, egy faluban jelölnék meg, ahol nem mellesleg magyarok, erdélyiek, románok élnek egymás mellett - kétségtelenül alakította azt a személyiséget, aki végül kihozta magából a Fekete Daciát. Mindezek ellenére, amiben száz százalékig hiszek, az az alkotói magány, abban az értelemben, hogy végsősoron mindent én, csakis én találtam ki. Egyedül.
hvg.hu: A Fekete Dacia novellái nem olyan erőszakosak, könyörtelenek, mint Stephen King, Clive Barker, illetve Dean Koontz rémségei. A rettegésfaktort a borzalmak explicit és látványos megjelenítése helyett sokkal inkább a misztikum, az egyszerre jegesen borzongató, de valamiért megmagyarázhatatlanul vonzó hangulat fokozza oldalról-oldalra.
A feszültségkeltésnek miért az Ambrose Bierce és Edgar Allan Poe stílusához közel álló, inkább a szépirodalomra, mintsem a ponyvára jellemző technikáját választotta a történetek megírásakor? Ezek szerint a klasszikus rémtörténetek stílusa áll igazán közel önhöz, nem az a profán, brutális és kevésbé képszerű, illetve szimbólumoktól mentes elbeszélői technika, amivel a modern horror szerzők dolgoznak.
Sz.R.Cs.: Clive Barker Korbács című könyvével is az a bajom - azonkívül, hogy angolul nem tudok hozzáférni, mert nem bízok eléggé az angol tudásomban -, hogy rendkívül rossz magyarsággal fordították, ami engem kifejezetten irritál. Ez sajnos már épp elég ahhoz, hogy ne tudjam elolvasni. De ez csak egy zárójel volt. Én a szépirodalom felől érkeztem, természetes, hogy a meglévő eszközeimet használom, a meglévő koncepciómat és látásomat terjesztem ki arra, ami érdekel.
hvg.hu: Sok olyan fiatal közép-európai szerzővel áll kapcsolatban, akik önhöz hasonlóan komolyan érdeklődnek eziránt a réteg-, vagy ha tetszik zsánerműfaj iránt? Kik ők?
Sz.R.Cs.: Nem állok kapcsolatban olyan szerzőkkel, akik valami hasonlót művelnek. Ez részben annak tulajdonítható, hogy én is csak most, a negyedik könyvemmel kerültem igazán közel a műfajhoz. Az előző három könyvem, Az egész Antarktisz kontinens, a Kutyák Birodalma és a Temetés este tízkor, ha bizonyos jegyeiben nem is mentes, de koncepciójában markánsan különbözik a rémtörténetektől.
hvg.hu: Mi lehet az oka annak, hogy szinte egyetlen hazai szerzőt sem találunk, aki a könnyen befogadható, szórakoztató irodalom felől közelítene a műfajhoz? Miért nincs egyetlen olyan magyar nyelven alkotó író sem, aki sajátosan hazai környezetben játszódó, modern rémtörténeteket, illetve novellákat írna?
Sz.R.Cs.: Próbálkozások vannak, csak nem tudnak megütni egy bizonyos nyelvi szintet, mondhatni: hiányzik a nyelv. A szépirodalom felől kevés segítség érkezik, az angol nyelvű művek fordítása pedig annyira silány, hogy nem teszik lehetővé ennek a hangnak vagy hangoknak a létrejöttét. Számomra a Sárközi Bence szerkesztette Düledék Palota az etalon, ilyen művekre lenne még szükség!
hvg.hu: Az utóbbi három-öt évben sok jót hallunk a román kultúra reprezentatív darabjairól: filmekről, könyvekről, színházi előadásokról. Mi az oka annak, hogy a román műhelyekben született alkotások külföldön nemcsak sikert aratnak, de tökéletesen értik is?
Sz.R.Cs.: Szerintem abból a kontrasztból fakad, ami az országot is jellemzi. Nem csak a földrajzi sokszínűségre, hanem társadalmi-szociális és mentalitásbeli különbözőségre is gondolok. Vagy etnikaira. Falu és város között néha akkorának tűnik a szakadék, hogy áthidalhatatlannak gondolná az ember, máskor pedig, mikor például Bukarestben sétálunk, azt látjuk, hogy a hipermodern épületek mellett ott van a nyomortanya, egy lépésre egymástól, kiirthatatlanul. Óriási a különbség a régiók között: egészen más Erdélyben lenni, mint például Moldovában.
A román filmesek erre hiperérzékenyen reagálnak. A Lăzărescu úr halála, vagy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap alkotói jól vették észre, és jól adták vissza ezt a kontrasztot. Azt, hogy például a rendszerváltozás ellenére semmit sem változott bizonyos rétegek gondolkodásmódja, hogy itt van egy elvileg új világ, de mi a régiek vagyunk benne. Vagy Cristian Mungiu filmje kapcsán: hogy létezik egyfajta közbeszéd a Ceausescu-féle diktatúráról, ami alapvetően nosztalgiával gondol vissza erre az embertelen rezsimre, és ezzel párhuzamosan ott van a megnyomorítottak és megalázottak története, akik meg totál másképp értékeli azt, de mindannyian egy térben kénytelenek élni.
Az emberek hallani akarják az igazságot, mert már láttak valamit, ami ezt nem tette lehetővé. Más kérdés, hogy nyugaton sokszor a diktatúrákkal való foglalkozás vagy érdeklődés divatból fakad. Erre van igény Európában. Meg találkozni akarnak a kis félelmeikkel, látni akarják őket laboratóriumi körülmények között, egy filmvásznon például. Erre is jó lehet a kultúra.
hvg.hu: Erdély és Románia ködborította vidékeinek leghíresebb-hírdhedtebb szörnyetege Drakula gróf, ám egyetlen vámpíros novella sincs a kötetben. Hogyhogy? Ennyire lerágott csont lenne a vámpír-sztori, túlságosan direkt, ha egy erdélyi szerző vámpírokkal riogat?
Sz.R.Cs.: Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e vámpíros történetet vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy nem, ezzel is jelezve: a klasszikus rémtörténet írás játékszabályait egy picit újraértelmezném, egyrészt a nyelv felől, másrészt úgy, hogy a hétköznapiságot belelopom, vagyis nem akarok kastélyokat és vérszívó grófokat.
hvg.hu: A Kiszáradás című novella miért került be a gyűjteménybe? Ez nem egy szigorú értelemben vett rémtörténet, hanem egy szakács bosszújának nevetséges és bizarr sztorija ételmérgezéssel, sok hányással, hasmenéssel és altáji kínokkal....
Sz.R.Cs.: Ez egy éppen ilyen, hétköznapi, és éppenséggel újsághíren alapuló sztori, már ami a kudarcos esküvőt illeti. Természetesen a történések mozgatórugóit, a bosszút én találtam ki hozzá, mert a történet attól történet, hogy mozog. És szerintem igenis borzalmas lehet, ha valakinek az esküvőjét ilyen brutális módon tönkreteszik. Olyan ez, mintha lemészárolták volna a násznépet. Csak itt éppen szalmonella-fertőzéssel, nem machetével.
Egyfajta grindcore ez is. Mellesleg a történetnek eredetileg volt egy mottója is, Hitchcock Psycho című filmjéből: „You, you eat like a bird” – ami pontosan arra a csavarra utal, ami által az egész történet lendületet vesz. Norman Bates a filmben arról beszél, hogy milyen téves dolog azt mondani, hogy olyan keveset eszel, mint egy madár, mert a madarak igenis zabálnak. Féktelenül és esztelenül.
A madarak és a zabálás, valamint a nyomok eltüntetésének Norman Bates-i módszerét, illetve motívumát egy pillanat műve volt átvenni és alkalmazni a Kiszáradásban, és máris kész volt a bosszúterv. Egyébként a Psycho szerintem minden idők legjobb horror-thrillere, Stanley Kubrick King-adaptációjával, a Ragyogással egyetemben.
hvg.hu: Stephen Kinget a riporterek állandóan arról faggatják, mitől fél a legjobban. Önnek is gyakran felteszik a kérdést? Elmondja?
Sz.R.Cs.: A válasz nem frappáns, de hiteles és valós: a nagy víztől félek a leginkább. Ugyanakkor mindent megadnék azért, hogy két hetet a Duna-deltánál pecázhassak. Mondtam, a félelmeink egyszerre taszítanak és vonzanak.
hvg.hu: Tervezi újabb rémtörténetek megírását-kiadását? Egyszeri darab volt a Fekete Dacia, nem pedig egy terjedelmes horror-széria kísérleti, első példánya? Örülne annak, ha az első számú magyar horror szerzőként hivatkoznának önre?
Sz.R.Cs.: Nem tervezem, de az tény, hogy nyomot hagyott rajtam a rémtörténetekkel való kufárkodás, és mivel nem is áll tőlem nagyon távol, nem fogok azon görcsölni, hogy eltávolodjak tőle. Jöjjön, aminek jönnie kell. Első számú magyar horror szerző?! Ez foglalkoztat legkevésbé.
