Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Demokráciákban a plakát ellenzéki műfaj. Diktatúrákban a plakátot a diktátor vagy a diktátor hűséges alattvalói szponzorálják, mert nekik van miből. De mi van akkor, ha demokrácia van, a legfőbb szponzornak viszont nem tetszik egy plakát?
Önnek melyik 2012-ben a kedvenc plakátja? Természetesen az, amelyiket Simicska Lajos, vagy ha nem ő, egy ember, aki jutalomból azért, mert észnél volt, vagy mert csak meg volt hatalmazva ezzel, kivetetett az Arc plakátkiállítás idei anyagából.
A helyszínen senki, az interneten viszont mindenki megnézhette, mi van ezen a plakáton. A plakát nemzetiszínű zászlóra fektetett, aranykeretes fehér lapra nyomtatott ún. irógép betűtípussal arról tájékoztat, hogy Simicska egyik cége, az Arc főszponzora, a Mahir Cityposter 100 millió forint osztalékot fizetett 2011-ben.
Van apró betűs rész is, amit olyan lényegtelen szerződéseken, mint nagy összegű hitelfelvétel svájci frankban, vagy háztartási gép részletre vásárlása, senki nem olvas el, de itt további érdeklődést kelt: az iparági adatok szerint a köztéri reklámpiacon még soha nem volt olyan aránytalan az állami pénzek elosztása, mint a jelenlegi kormány idején.
Persze, miközben ez a malőr logikai bakugrásra kényszerítette és metamorfózist okozott a szervezőknek, a MCP nem lépett vissza a főszponzorságtól, sőt azt is elég jól tűrte, hogy az installációk között maradt még éppen elég a Nyerges-Orbán-Simicska háromszögből: elég bizarr látni a Cityposter tulajdonában lévő hengereken a HVG elmúlt húsz évben született legjobb címlapjait.
Szabad ország az, ahol az elfoglalt köztéren Orbánsimogató is látható? Szabad itt azt mondani, hogy Simicska jól tette, hogy kivette ezt a plakátot? Miért ne tette volna jól. Egyetlen szponzor sem szereti, ha az általa támogatott rendezvényen ellene kampányolnak, és ugye, senki nem téveszti össze ezt a következetes gesztust azzal a goromba gesztussal, amikor Tóth Dezső pedagógiai okora hivatkozva saját kezűleg emelt le egy Wahorn-festményt a megnyitó előtt három perccel. Ez a kiállítás nem jöhetett volna létre, ha nincs Simicska, és majdnem nem jött létre, mert van Simicska.
Az üzenet világos: köztéren vagyunk, a köztér Simicskáé, a kormány feje Orbán. Mire gondoltak az alkotók? Kiragasztják, miután Simicska halálra röhögte magát? Az 1999. december 18-i HVG címlapján Orbán és emberei: Szájer, Áder, Várhegyi, Deutsch, Kövér, Pokorni és Stumpf láthatók a nem is kicsit a Keresztapa című filmre asszociáló képen. Ők sem röhögték halálra magukat, inkább a háttérben összegyűjtötték majdnem az összes henger alakú, óriásplakát formátumú reklámfelületet, és övék a konzultációs levelekkel meg a gigászi példányszámú ingyenes hetilappal színesített szórólap piac is.
Általában nehéz a megfelelő oldalra állni vasárnap délután a pörköltnokedli után: tűző napon, a Hősök terén harcművészeti formagyakorlatot bemutató öntevékeny csoportok, az 56-os emlékmű és a Mi a magyar? kortárs tárlat szorításában az ember igyekszik kerülni a további izgalmakat.
Jó tudni, hogy a főszponzorok humorérzéke sokkal fejlettebb, mint azt finom esztéták gondolják. Amikor Sztálin tudomására hozták, hogy az új népautót Hazának kívánják hívni, az oldott hangulatban lévő terrorista rövid gondolkodás után megkérdezte: „És mennyiért áruljuk a hazát?” A politikai bizottság összes tagja teli torokból kacagott, az éppen illetékes kreatívok pedig egy kicsit meghosszabbíthatták földi életüket, miután a Pobeda (Győzelem) név mellett döntöttek.
A kiállítás anyaga jól reprezentálja, hogy az országban a krízis nem feltétlenül jár magas lázzal. Regisztrálni viszont máris jól tudnak a pályázók. Az alaphangot a magát billboardon hirdető, egyéb kulturális tevékenységet folytató, ráérő képzőművész adja meg, aki arról állít ki áfás számlát, hogy kiállít egy áfás számlát. Egy másik művész a Jókedvvel, bőséggel kérdésre kis anyagköltségű, de annál bizonytalanabb plakátján (Mivel?!) azt dokumentálja, hogy a kiállítás hivószavait megismerte, megértette, ám azokat tartalmilag még ritkán élte át. Az eddigi gyakorlatnak megfelelően sok a humoros, a be nem tartott ígéretekre rákérdező, kellemetlenkedő plakát, ami egészéges szkepticizmusra vall, és a címzettje sosem ismeretlen.
Búcsúzzunk el a bajusza alatt cinikusan mosolygó, rejtélyes és taktikus sikerembertől, és hazafelé tegyünk még néhány lépésnyi kitérőt egy, kizárólag nehéz fizikai munkával eltávolítható fémtárgy irányába.
Az időjárás viszontagságaival dacoló, a hülyeség ellenpróbája örök monumentumaként ott álló 56-os emlékműről Rétvári Bence azt találta mondani 2006 tájékán: az ötletet a berlini holokauszt múzeumról lopták. Mármint nem Simicska, hanem egy komcsi-zsidó érdekcsoport titkos vágyait megvalósító alkotócsoport tagjai.
Ezzel szemben az igazság az, hogy nem onnan lopták, és ennél is rosszabb hír, hogy ez a diadalmas tárgy elkezdett a létrehozói szándéka szerint viselkedni, úgy mint a talizmánok szoktak: a terveknek megfelelően rozsdásodik, minek rozsdásodnia kell, aminek ragyognia, egyre jobban ragyog, és mintha a fémhegye is egyre jobban élesedne.
Az 56-os emlékmű talpazatát ezer apró szilánkra tört borosüveg morzsák borítják, de az egyetlen megmaradt, értelmezhető feliraton jól látszik a Cserszegi fűszeres matrica, a hétvégi rendetlenkedések vagy a szintén nem üldözött barbarizmus talán tudatosan létrehozott, akcionista-köztéri mementója.
