Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szerelem- és szexmátrix, Facebook-mesék kávézáshoz. Az irodalmi alakok kultikus papírmaséból hús-vér emberré válnak, hithű liberálisok és masszív jobbosok kacsintanak össze, kamaszok somfordálnak a könyvespolchoz. Vágyakat, öngyilkossági kísérleteket, harmóniát, kifacsart beteljesüléseket, és lágy szövésű boldogságot sodornak a suhogó szoknyákba gabalyodott bajuszok. Vagy valami egészen mást: nyilas és kommunista múltat. A Nyáry Krisztián-jelenség nyomába eredtünk.
„Ez nem a szerelmesek kora” (Neurotic)
Ady Endre Lédája alibiházasságban élt a homoszexuális Diósy Ödönnel.
Amikor Bibó István felesége bekerült a tüdőszanatóriumba, Bibó arra kérte az orvosokat, hogy ő is befekhessen mellé. Így halálukig nem szakadtak el egymástól: három héttel később Bibó is felesége után halt.
Léda és Ady gyermeke halva született, hat ujjal.
Mészöly Miklós sokszor félrelépett, közte és Polcz Alaine között mégis erős szimbiózis volt. Az írónő férje halála után összeszedte a fiókjában maradt szerelmes leveleket, megkereste az egykori szeretőket, és beszélgetett velük. Hogy nekik is könnyebb legyen, így mondta.
Molnár Ferenc többször kezet emelt feleségére: egy veszekedés után - ami onnan indult ki, hogy az író belehányt a kádba - eltörte az asszony kisujját.
Szécsi Margit és Nagy László egymás nélkül nehezen létezett, életművük elmesélhető az egymáshoz írt versekből és levelekből.
Móricz Zsigmond felesége többször fenyegetőzött öngyilkossággal férje szeretője miatt - volt, hogy meg is kísérelte.
Nőáradatot gerjeszt a hímharsona
Egyre több a Facebookon az igényes, informatív és karakteres, valóban élő interaktív közösség. Az OtthonKommandó a lakberendezésről tud minden nap újat mondani, a Mindennapi Klasszikusok a komolyzene világából szemezget, az egyik legfrissebb sikertörténet pedig Nyáry Krisztiáné, aki írók, költők és művészek szerelmi életét tálalja könnyen fogyasztható, korabeli fotókkal illusztrált webkettes karcolatok formájában. Két-három perc alatt befogadható intim történetek a reggeli kávé mellé. Nyáry a barátai kedvéért kezdett el írni, néhány hónap alatt azonban tízezer követője lett.
Bár érte olyan kritika, hogy írásai „férfifölényű párkapcsolati sztereotípiákkal” teletűzdelt „budoár hímharsonák”, Nyáry szerint amellett, hogy ez nem igaz, az érzet oka többek között az lehet, hogy férfifölényű az irodalomtörténeti kánonunk is. Ahogy megfogalmazta, szereplői közt van macsó és félszeg férfi, önfeladó és domináns nő, gyenge és erős kapcsolat. És valóban: néha könnyeztető, néha kacagtató, valószínűleg azért, mert a saját életünkről olvasunk az elmesélt - és nem minősítő - történetekben. Azzal pedig mindig megnyugtató szembesülni, hogy egy ikonizált, csak versein vagy festményein keresztül megismert fogalom is ember. A túlmisztifikált, érinthetetlen szerzők valóságából valami hús-vér hullik közénk.
Ha pedig a történetekben van közös tanulság, az a szerző szerint éppen az, hogy minden életmű mögött van legalább egy másik személy. Többnyire egy nő. Erre rezonálva Nyáry látható követői is inkább nők, ami nem jelenti azt, hogy férfi ismerősei ne keresnék meg a legutóbbi bejegyzéssel kapcsolatos gondolataikkal. Csak ezt nem kötik a Facebook-közösség orrára.
Hithű liberális, masszív jobbos és a közös nevező
A másik leggyakoribb megállapítás, ami a Nyáry-bejegyzéseket - nem feltétlenül kritikus felhanggal - éri, hogy bulvárosak. Ezzel a szerző is tisztában van: amit csinál, az vállaltan szórakoztató ismeretterjesztés, nem pedig irodalomtudomány, hiszen - ahogy fogalmaz - a Facebookon nem lehet tudományos disszertációt publikálni. „Sok irodalomtörténész barátom is olvas, ők pontosan tudják, hogy nem akarok helyettük monográfiát írni.”
Vád sokkal inkább éri amiatt, hogy egyfajta pótszert ad sok embernek, amiről azt gondolhatják, hogy ez maga az irodalom. „Lehet, hogy van olyan, aki így gondolja, de a visszajelzésekből nekem az ellenkezője tűnik fel: egy-egy érdekes sztori miatt sokan leveszik a polcról az adott szerző műveit is.”
Egy székelyudvarhelyi könyvtáros visszajelzése is ezt erősíti, aki azért írt Nyárynak, hogy elmondja, érzi a posztok közvetlen hatását, mert másnap bemennek az emberek és az adott szerző könyveit keresik. „De jó látni azt is, amikor egy masszív jobbos és egy hithű liberális olvasóm előbb összevesznek Nyirő József miatt, majd kibékülnek, mert az utóbbi azt kéri, hogy a másik ajánljon neki Tamási Áron-műveket, mert neki kimaradt.”
A kultikus papírmasé halála
Vannak, akik szerint egy mű értelmezéséhez nincs szükség arra, hogy tudjuk, hogyan élt az alkotója, és nem is kéne életrajzokat tanítani irodalomórán. Kérdés, elég-e a disztichonba áztatott, évszámokkal aládúcolt, a költő gondolatait kötelezően és egyféleképpen dekódoló mentalitás.
A szerzőalapú műelemzés kizárólagosságával Nyáry sem ért egyet, mégis hisz benne, hogy sok minden más mellett ez is szükséges az értelmezéshez, sőt. „Érdemes a szerzőket valódi, hús-vér emberekként megismernünk, nem pedig kanonizált, kultikus papírmasé figurákként.”
Épp ezért szerinte olvasni és tanítani is kell életrajzokat. Kérdés, közelebb lehet-e hozni például egy 19. századi költőt egy 21. századi kamaszhoz azzal, ha a száraz biográfián túl egy életrajz párkapcsolati vetülete is elér hozzá.
Nyáry úgy hiszi, igen. „Őt magát is a szerelem és a szex érdekli, és ha megtudja, hogy az a költő, akinek a verseit az iskolában olvassa, ugyanolyan érzésekkel küszködött, mint ő, az csak érthetőbbé és szerethetőbbé teszi számára a szerzőt. A XIX. századi alkotók például olyan távol vannak, és annyi felesleges, felstilizált életrajzi elem kötődött hozzájuk 150 év alatt, amióta a tankönyvek szereplői, hogy egy mai fiatal számára alig értelmezhetőek.”
Zseni gyarlósággal
„Miért ne tudhatnák meg a gyerekek például Petőfiről, hogy mennyire tudatosan alakította ki saját magáról a cifraszűrös, romlatlan népfi képét, aki magától ontja a verseket, miközben franciául olvasott a pesti polgári lakásában, és profiként harcolt a szerkesztőkkel a magasabb tiszteletdíjakért?” - teszi fel a kérdést Nyáry.
Sőt, szerinte általában sem lenne baj, ha kiderülne, hogy nem minden nagy író feltétlenül nagy ember is egyben, és hogy a gyarlóságukkal együtt voltak zsenik. „Másfél évszázada a szentek életrajzai helyett olvasnak szerzői életrajzokat a gyerekek, csupa magasztos, nagy emberről. Ennek a következménye, hogy ha tetszik egy szöveg, nem hisszük el, hogy a szerzője nem volt feltétlenül kiváló ember. Ezért lehetséges, hogy ma politikusok politikai alapon adhatnak felmentést régen elhalt szerzők nyilas vagy kommunista múltjára. Ezt ki lehetne küszöbölni, ha kevésbé kultikus életrajzokat tanulnánk az iskolában.”
