Birtalan Áron évekkel ezelőtt lett ismert chipzenéivel a hazai underground partikultúrában, de pár évvel ezelőtt gitárt ragadott, és zenésztársaival megalakította a Kanagawa formációt, mellyel május 3-án Budapesten koncertezik. A húszas évei közepén járó, jelenleg Hollandiában élő zenésszel idei utolsó budapesti klubkoncertje előtt beszélgettünk chipzenékről, public art akciókról, szent helyekről és egy szcientológiai egyházi akciónak álcázott balkáni megmozdulásról.

hvg.hu: Miért gondoltad azt, hogy régi játékkonzolok hangján kell megszólítanod a közönséget?

Birtalan Áron: Lehoczky Zoltánnal azért kezdtünk el chipzenékkel foglalkozni, mert lenyűgözött minket ezeknek régi konzoloknak, oldszkúl számítógépes játékoknak és hardvereknek a korlátozottsága. Közhely, de ma már egy számítógép segítségével minden hangot és zenét elő lehet állítani mesterségesen, viszont ezeknek a veterán cuccoknak alkalmazási lehetőségei zeneileg nagyon kötöttek. Egy olyan térbe kerültünk, ahol a szabályok és a lehetőségek leszűkítettek. Ez a limitáltsági iránti esztétikai vonzalom vitt el minket a chipzenéléshez. Az egész ügy kísérletezésnek indult, ami nagy meglepetésünkre színpadkompatibilis produkcióvá nőtte ki magát.

hvg.hu: Miért volt ez meglepetés? Nem számítottatok rá, hogy ez a produkció ütni fog?

B.Á.: A Budapest Micro rendezvényei előtt nem volt konkrét chipzenei színtér Magyarországon, ezért nekünk kellett befogdosni az embereket a bulikba. Sokan érkeztek a számítógépes műalkotások gyártására felesküdött demoscene világából, illetve más digitális művészetet előállító programozói szubkultúrákból.

Slabeczi Tamás

Tudtunk róla, hogy ők már korábban is gyártottak Atarikon, Amigákon és Commodore 64-eseken zenéket, illetve vizuálokat, de ez egy szörnyen zárt közösség volt, minden csoport a saját kis világában élt, és nem is nagyon akart kimozdulni onnan, ezért tippünk nem volt, hogy lesz-e a BM-nek közönsége vagy sem. Lett. Talán azért, mert mi nem egyszerűen videójáték partikat, hanem bulikat és koncertsorozatokat szerveztünk.

hvg.hu: Ezekkel a bulikkal beleégtetek a hazai underground elektronika színterébe, de mi a helyzet a felszínen, a mainstream világában? Az ott pörgő zenészek és zenekarok fejében mennyire vertek gyökeret a chipzenék?

B.Á.: Nem nagyon foglalkozom hatástörténettel, azt viszont érdemes megfigyelni, hogy jelentős fáziskéséssel, de Fluor Tomi mostani számaiban ott vannak ezek a chipzenei elemek, akárcsak Tituszék projektjében, a Chip Chip Chokas-ban. Ennek ellenére a chipzenéknek, mint autonóm zenei és szórakoztatóipari mozgalomnak nem sikerült betörnie hozzánk, hanem csak a régi videójátékok körüli retro láz részeként tudott érvényesülni. Amikor ennek nálunk sikere lett, Angliában és a tengeren túlon az egész ügy már régen lecsengett.

hvg.hu: Kik a legismertebb chipzenészek a világon?

B.Á.: A Nintendo-hangzást az indie rockkal ötvöző amerikai Anamanaguchi az egyik legnépszerűbb, prominens hipszter alakulat. Ők jegyzik a Scott Pilgrim videójáték zenéjét, és ma már nemcsak képregény, illetve videójáték fesztiválokon lépnek fel, hanem nagy zenei fesztiválokon is. Híres arc még a finn Huoratron, ő is videójátékokon írt anyagokkal indult, de a zenéje szépen fokozatosan átment nintendós hangmintákkal megtámogatott partielektronikába.

hvg.hu: Annak ellenére, hogy nem írtál még számítógépes játékokhoz zenét, már sikerült eljutnod a chiptune mozgalom világtalálkozójára, a New York-i BLIP Fesztiválra. Hogyan kell elképzelni egy ilyen chipzenész világtalálkozót?

B.Á.: Ez a fesztivál New Yorkból indult, de ma már van japán és ausztrál kiadása is. Utóbbi kettő inkább egy videójáték expóra hasonlít, a New York-i eredeti pedig most már sokkal inkább médiaművészek fóruma, mintsem a videójáték fanatikusoké, ezért a profilja inkább az osztrák Donaufestéhez vagy az eindhoveni STRP-éhez, ahol délelőtt workshopokon vehetnek részt az érdeklődők, este pedig koncertek vannak. Ezt a szervezőgárdát azért tisztelem, mert sikerült lepattanniuk erről a retro elektronika, videójáték-nosztalgia vonalról. Velem is ez történt, amikor 2009-ben megjártam a BLIP-et.

Birtalan Áron: egyszerű, organikus

Javier Gandia

Rádöbbentem, hogy valami összetettebb és organikusabb zenét szeretnék csinálni, amiben az élőhangszerek is fontos szerephez jutnak. Ennek az volt az oka, hogy ezeknek a régi konzolokhoz írt zeneszerkesztő programoknak a játéktere erősen behatárolt. Egy Game Boy összesen három vagy négy szimultán hangot tud kiadni egyszerre, ennél többet akartam, ehhez pedig több hangszert kellett bevennem a játékba.

Nem lettem egy csapásra élőzenefüggő, továbbra is tartom a kapcsolatot a hazai és a külföldi chipzenészekkel, és nem jöttem le a számítógépről sem, amikben a legnagyobb buli az, hogy úgy lehet a segítségükkel multitexturális zenéket előállítani, hogy nem kell hozzá sok ember, egymagad tud szimultán játszani több tíz, vagy akár több száz szólamban.

hvg.hu: Ez az oka annak, hogy már nem magányos chipzenészként, Failotronként lépsz fel, hanem zenekaroddal, a Kanagawával vagy jelen a hazai undergroundban?

B.Á.: A Kanagawa úgy kezdődött, hogy egyre több hangszert csatoltam a konzolokhoz. Ezt a projektet a dobos Gál Danival indítottuk, és ami a kezdeti próbálkozások óta lenyűgözött minket, hogy mennyire gúzsba tud kötni két hagyományos hangszeren játszó hús-vér zenészt egy százszázalékosan digitális gép, jelen esetben egy Game Boy metronómjele. Félelmetes volt látni, ahogyan a magunk pontatlanságaival próbáltunk hozzáidomulni, vagy adott esetben eltérni ennek a tiszta digitális médiumnak, a nem emberi tökéletességtől, hiszen a játék lényege már az volt, hogy vagy tartjuk magunkat a gép által diktált tempóhoz vagy kiesünk annak lüktetéséből. Az utóbbi időben Nagy Bencével is dolgozunk pár új, közös projekten, őt Belle Belle néven ismerheti a nagyközönség.

hvg.hu: Ez a kísérlet határozza meg a zenekar fő profilját?

B.Á.: Az elektronikát és az élő hangszereket kombináló zenekarok két csoportra oszthatóak. Az egyik osztályba a rock, metál és post-hardcore bandák, valamint a hetvenes évek analóg szintetizátoros progresszív rock zenekarai tartoznak, mint az Emerson Lake and Palmer, a Yes vagy a modernebbek közül mondjuk a Refused. Náluk az elektronika csak díszítőelemként kap szerepet, vagy arra szolgál, hogy összeköttetést teremtsen az egymástól eltérő zenei vegyértékek között. A másik csoportban elektronikus live actekben gondolkodó zenekarok találhatóak, mint a Prodigy, a Pendulum, az Infected Mushroom, de a most futó electro-indie zenekarok zöme is: ezekben a produkciókban a hagyományos hangszereken játszó zenészek csak arra vannak, hogy még egy nagyobb löketet adjanak a hangzásnak.

Mi egy organikus szimbiózist szeretnénk létrehozni elő zene és elektronika között, ezért a két csoport közötti törésvonalra tesszük magunkat, mint a svéd MoHa! vagy az amerikai Genghis Tron, de magunkhoz engedjük a hetvenes évek végének és nyolcvanas évek elejének krautrock és posztpunk előadóit is, elsősorban a Suicide és a Bauhaus zenekar korai munkáit, amikre elsősorban az jellemző, hogy hihetetlenül hideg, analóg dobgépalapokhoz társítottak csörömpölő punk zenei elemeket, vagy hömpölygő szintetizátorokhoz monotonan lüktető dobokat.

Dani elsősorban olyan progresszív rock zenekarokra van rákattanva, mint a Perfect Circle, vagy az újak közül a Dead Weather, én meg inkább a bénább zenészeket tömörítő bandákat szeretem, a Kanagawa-projekthez kapcsolva matekozós punk, valamint posztpunk együtteseket hallgattam, így a Tera Melos, a Hood és a This Heat anyagainak hatása egyértelműen érezhető azokon a zenéken, amiket a Kanagawával csinálunk. Tiszta elektronikus zenéből a kora 90-es évek IDM előadói és Psychic TV-Coil tengelyen mozgó brit avantgárd zenekarok amik sokat pörögnek nálunk.

hvg.hu: A gyerekkorod hősei csak a videójátékok világából kerültek ki?

B.Á.: Game Boyom sem volt soha, egészen addig, amíg el nem kezdtem vele zenélni 2007 elején. Persze engem is megszédítettek a pixeljátékok, de ez már a 16 bites korszak volt, amely sokkal előrehaladottabb, hangminta alapú zenei megoldásokkal és textúrákkal operál, mint ami mondjuk a Game Boy játékok világára jellemező, ahol a hang szimplán egy chip által kiadott digitális jel. Ami pedig gyerekkorom hőseit illeti, ők inkább a fantasy könyvekből és a mitologikus hőskölteményekből jöttek. Ezért nincs is bennem túl sok nosztalgiaérzet, amikor egy régi játékkonzolt hangszerként használok a színpadon.

hvg.hu: Milyen megjelenésekben gondolkodsz a Kanagawával?

B.Á.: Dolgozik bennünk egyfajta kiberanarchista attitűd, hogy mindent tegyünk hozzáférhetővé a neten, mert az információ áramlásának tilos gátat szabni. Ez nem jelenti azt, hogy elzárkózzunk a hagyományos megjelenésektől. Már csak azért sem, mert akármennyire is hihetetlen, de az interneten sem lehet minden zenét letölteni, vagy minimum meghallgatni. Nemrégiben belefutottam egy jazz zongora lemezbe, amit Tim Friese-Green, a Talk Talk háttérembere csinált. Megrendeltem az Amazonon, nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy kik csinálták, milyen a borítója, illetve olvastam róla egy félkész kritikát, mégis hihetetlenül vártam, hogy fizikai formában birtokoljam.

Ez az élmény, ez a várakozás bennem majdnem egy évtizede nem volt meg, amióta bejött az internet. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak így érzek így, ezért mindenképpen szeretném, hogy a Kanagawának legyenek hagyományos formátumú megjelenései, még ha csak limitált számban de, teljes értékű műalkotásként, mind külsőleg, mind belsőleg.

hvg.hu: Az ilyen típusú élményeket szolgálják ki azok a hálószobai koncertek, bedroom sessionök, amiket a Kanagawával szoktatok adni?

B.Á.: Inkább arról van szó, hogy abban a környezetben érezzük jól magunkat, ahol nincsenek úgy elválasztva egymástól a nézők és a zenészek, mint a standard koncerttermekben. Kényelmetlen fenn állni a színpadon, fél méterrel a nézők fölött, sokkal jobban működik náluk az, ha a nézők az arcunkban vannak és ráesnek a cintányérokra.

hvg.hu: A zenélés mellett egyre több public art akcióban veszel részt, és nyitottál a performanszművészetek irányába is. Mi ennek az oka?

B.Á.: Médiaművészettel, vizuálokkal, képekkel és videókkal már előbb foglalkoztam, mint zenéléssel, és utóbbira is úgy tekintek, mint egy összművészeti akció egy alkotóelemére. Így egyértelmű volt, hogy a performanszokban is kell gondolkodom, és megesett, hogy néhány általam szervezett és lebonyolított intervenciós művészeti programon a zene nem is kapott szerepet. Emellett az is szerepet játszik abban, hogy elsősorban public art akciókban gondolkodom, mert nem szeretek galériákban kiállítani, mert ezek a hideg, homogén és steril terek teljesen izolálni kívánják a műalkotásokat a külvilágtól, többnyire sikertelenül. Ezért olyan művészetet kell csinálni, ami nemcsak a befogadókkal, hanem azzal a hellyel, illetve térrel is kommunikál, amelyben a műalkotások létrejönnek.

Összkomfortos szobazene

Slabeczi Tamás

Vegyük például Burial lemezeit: ezek annyira csak egy urbánus környzetben működnek, hogy amikor hallgatjuk őket el sem tudjuk képzelni, hogy valahol Lappföldön írták őket egy kis fakunyhóban. Ennek ellenére ki akarjuk próbálni azt is, hogy hogyan szól a mi zenénk olyan terekben, olyan kontextusok szorításában, melyek alapvetően nem a mi zenénk befogadására lettek kitalálva, mondjuk templomokban vagy történelmi emlékhelyeken. Mindezek hátterében az az izgalmas jelenség áll, hogy akik megtervezik ezeket az épületeket, sosem adnak használati utasítást a rendeltetésszerű használatról azoknak, akik később ezeket a tereket belakják.

hvg.hu: Mivel kísérletezel mostanában?

B.Á.: Fél éve azzal vagyok elfoglalva, hogy különböző politikai, vallási szervezetek, hivatalok és bürokratikus intézmények megjelenéséről, illetve dizájnjáról művészi imitációkat készítsek. Okmányokat, leveleket és köztéri táblákat gyártok, amelyek ugyanazokkal a vizuális arányokkal operálnak, mint a hivatalos szervek. Ezen a téren nagy hatással volt rám a Neue Slowenische Kunst mozgalom, valamint a belga Marcel Broodthaers művészeti akciói, kiemelten a Department of Eagles, melynek lényege az volt, hogy alkotója egy a New York-i Museum of Modern Art-nak egy új részlegét hozta létre, melynek se állandó helye, se állandó kollekciója nem volt, úgy mint a NSK által alkotott fiktív állam, csak időben, nem pedig térben létezett.

hvg.hu: Az igaz, hogy valahol már épül az Intergalaktikus Harmónia Központja?

B.Á.: Nem régen egy hónapot Albániában töltöttem egy csoport másik művésszel, akik velem együtt tanulnak a Holland Királyi Akadémián. Mivel a politikai töltetű művészet mellett komolyan foglalkoztat a különböző vallások önkifejezésének esztétikája, ikonográfiája  is, ezért Albániában engem a különböző vallások helyzete érdekelt, ami azért különleges, mert Enver Hodzsa uralma alatt ez a balkáni ország hivatalosan ateista lett. Az albán államszocializmus bukását követően vallási szervezetek özönlötték el az országot, hogy megtérítsék az ateistákat. Köztünk voltak szcientológusok is, akik azzal a tervvel érkeztek az országba, hogy létrehoznak egy transz-Balkán szuperállamot, Bulgráviát, melynek a központja Albánia lesz, ahol a hivatalos vallás az övék.

Az albánoknak persze erről fogalmuk sem volt, ahogy az a helyszínen kiderült, ahol én arra vállalkoztam, hogy a szcientológusoknak ezt a kampányát folytassam. Csináltam egy komplett kampányszettet, ami megfelelt a szcientológiai egyház által használt, illetve alkalmazott dizájnnak és nyelvnek. Plakátokat helyeztem el különböző városokban, például olyanokat, amik azt jelezték, hogy hol fog megépülni az Intergalaktikus Harmónia Központja, emellett kitűzőket gyártattam, zászlót és címet terveztem, albán titkárnőmmel szórólapokat, brossúrákat osztogattam, és így tovább. Természetesen a nevemet igyekeztem minél jobban elrejteni az akció során, folyamatosan úgy hivatkozva magamra, mint a Szcientológiai Egyház egy hivatalos ügyintézője.

hvg.hu: Mi volt a legutóbbi projekted?

B.Á.: Kenotáfiumokkal, olyan üres síremlékekkel és álsírokkal foglalkozom, melyekbe nem temettek senkit, és olyan személyeknek állít emléket, akik másol lettek eltemetve, vagy ismeretlen helyen nyugszanak. Ezzel áll kapcsolatban legfrissebb projektem a Cenotaph for Platonic Sailors. A mű egy elhagyatott holland kikötőben, egy volt hajógyár tövében lett előadva, egy kritikus hangvételű kiáltvány formájában, mely az ilyen emlékművek eszményítését, valóságtartalmát vonja kérdőre. A kenotáfiumokhoz hasonló műemlékek olyan pontok a történelemben, ahol számomra a politika, a vallás és a romantikus gondolkodásmód egy rendkívül gyönyörű, mégis tragikus kohéziót hoz létre. Úgy érzem, ez a tragikus kohézió az, amit a zenémben is leginkább egyre keresek.

(Kanagawa, Face The Truth koncert: május 3., este 8., Dürer kert)