Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Vissza a népszínművek vidékorientált és izzadságszagú világába: március 23-án lesz a Földindulás című Kodolányi-dráma premierje az Új Színházban. A rendező, Pozsgai Zsolt szerint a mű ma is aktualizálható problémákat hoz fel. Beültünk a próbára.
„Kell a magyaroknak ez a színház” – mondta Dörner György direktor, az arculat- és vezetőségváltáson átesett Új Színház első bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón. Kell az optimizmus – nekik, mert az eseményen mindössze néhány újságíró jelent meg. Ami persze nem mérvadó, még akkor sem, ha a leköszönő Márta Istvánt kérdezgetőkkel annak idején megtelt a Bubik István stúdiószínpad. Az áprilisi előadásokra mindenesetre már elkeltek a jegyek, úgyhogy biztos vannak olyanok, akiknek kell ez a színház.
Földindulás. Ha annak szánták, nem lett az. Hogy miért esett az új vezetőség választása éppen az egyik vízjelszerű Kodolányi-drámára, arra a rendező, Pozsgai Zsolt adta meg a magyarázatot. Felemelő darab, pozitívan katartikus végkifejlettel. „Ez az a mű, ami a legközelebb áll a mai kor problémáihoz, a mostani korszak gazdasági, politikai és kulturális közege hívta elő, hiszen valóban húsba-vérbe vágó problémákról beszél.”
A darab a két világháború közötti Magyarország vidéki szegmensét tárja fel: egy lassan, de biztosan pusztuló, ormánsági falu lakóinak mindennapjait, rámutatva, milyen, amikor az asszonyok egynél több gyereket nem szülhetnek, a házakat az elhunytak után bedeszkázzák, a tulajdon szép lassan idegen – német – kézbe kerül, a falu lakói pedig már csak Istenben bízhatnak. És itt álljunk meg egy pillanatra.
A Földindulás a maga idejében megtalálta célközönségét: az irodalmi közvélemény és a közönség is elismerően beszélt róla, noha a lényegében egyszerű cselekmény túlbonyolított, a szereplők pedig sokszor feleslegesen eresztik bő lére a mondanivalójukat.
Nem hiányoznak az erős karakterek: a zsarnok nagyapa szerepét Koncz Gábor alakítja, manír és túlzásba vitt gesztusok nélkül. Bordán Irén a mindig urának igazat adó, annak kedvéért négy gyereket elhajtatott Böbékné szerepében abszolút a helyén van, míg a szüleinek engedelmeskedő lányt-feleséget, Julit alakító Koncz Andrea néha annyira beleéli magát a férje és a nemzői közötti őrlődésbe, hogy szívesebben látnánk, ha kiesne a szerepéből.
Itt van a „modern kor” szellemét megidéző, Amerikából világpolgárként hazatért ügyeskedő, az egykor valószínűleg Jánosként anyakönyvezett Dzsoni, aki bagóért felvásárolja a bedeszkázott falusi házakat, hogy „fürdőt” álmodjon az isten háta mögé, és a megvett területeket jó pénzért eladja a németeknek. Lux Ádám Dzsonija az első néhány percet leszámítva – amikor még nem igazán lehet eldönteni, hogy valamilyen akcentussal próbálkozik, vagy csak az ízes falusi beszéddel – sikeresen ellensúlyozza az örökségét és függetlenségét megtartani vágyó Kántor János (Szakács Tibor) vehemenciáját. És ha már falu, kell egy bolond és egy kuruzsló is, a „szüle”, aki megesett lányokon, asszonyokon „segít”.
Hogy mennyire és legfőképp hogyan lehet aktualizálni egy hetven éve még időszerű művet, már más kérdés. „Szétlopnak mindent” – háborog Böbék Samu, a nagyapa. Általánosságban és személyeskedés nélkül ezt ma is el lehet mondani. Kodolányi mokány paraszthőse viszont családjára céloz, meggyőződése ugyanis, hogy egy házba elég egy gyerek. „Több gyerek szétlopja a vagyont, amit összehordtam” – ez a filozófiája. Vitatható, de életszagú hozzáállás. A faluban, ahol nincs munkalehetőség és a vagyon fogy – már akinek van –, életbevágó szempont, ki hány örököst vállal. És ha akaratlanul becsúszik a „baj” (egy újabb gyerek), az asszony elhajtja-e. „Én még ennyi nőt nem láttam, aki létráról, székről esett le, mint ebben a faluban” – valahogy így fogalmaz a falu orvosa a sarlatánságot és népi praktikákat magzatelhajtásra is bevető „boszorkányokat” elítélve. (Az ötvenes évek első felében, a Ratkó-korszakban bevezetett abortusztilalom és gyermektelenségi adó éppen a népességszaporulat növelésére irányult.)
Juli, a fiatalasszony behódol a szülői akaratnak, meggyőződése ellenére hagyja, hogy második gyermekét elhajtsa a „szüle”. Aztán beüt a krach: meghal nyolcéves fia, neki pedig a nem hozzáértő beavatkozásnak köszönhetően nem lehet több gyereke. Legalábbis a pesti laborleletek szerint. A tanulság: Isten akarata ellen nem szabad véteni. És hogy Isten vissza is adhatja, amit elvett, arra garancia a boldog végkifejlet. A kör bezárul: a darab valódi főszereplője Isten.
Nem hiába mondja a fiatalon meddővé vált Zsuzsi, a falu bolondja, hogy „kiment a gyerek, bejött helyére az Isten”. „Istennek is egy fia volt, minek kéne még egy gyerek” – vallják Böbékék, igaz, más kontextusban: Istent érvként hozzák fel a magzatelhajtás mellett. „Isten megáldott” – utal a tudományos eredmények dacára mégiscsak gyermeket váró Juli.
Az előadás összességében megállja a helyét: akad benne üresjárat, de valószínűleg mindent kihoztak belőle, amit egy népszínműből ma ki lehet hozni. A díszlet ugyan túl monumentális – gyakorlatilag egy komplett parasztházat felhúztak a színpad fölé –, viszont legalább minimális tereprendezéssel meg lehet oldani a színváltozásokat.
Ha viszont aktualizálni szeretnénk a darabot, nem igazán érdemes. A falvakból elvándorlók száma ma is nő, a megélhetés vidéken nehezebb, mint a nagyvárosokban, de a családtagok közötti hatalmi harcokon, a vetélést elősegítő házi praktikákon és a privatizáció rémén talán már túl vagyunk. Az pedig mindenkinek a magánügye, hogy elfogadja-e a magyarázatot: „ember tervez, Isten végez”.
„Vannak ellendrukkereink” - kevesen voltak kíváncsiak Dörnerékre
Az utolsó premier az Új Színházban - Nagyítás-fotógaléria
