„Csak apád kedvéért sütöttem meg ezt is” – hogyan ne rokkanjunk bele a karácsonyba?

Miért jó, ha egy-egy fogás egy évben csak egyszer kerül az asztalra? Mit jelképez karácsonykor a borleves, a bejgli vagy a rántott ponty?

A visszatérő ételeken keresztül átélhetjük az állandóságot. A mindig ugyanúgy elkészített és feltálalt, ugyanolyan ízű ételek azt sugallják, hogy vannak biztos pontok, kiszámítható pillanatok a folyton változó életben. És

attól, hogy sokat kell várni rájuk, hogy az elkészítés, a körítés és a tálalás körülményei családi rituálévá válnak, még értékesebbnek érezzük ezeket.

Mivel év közben sokszor fizikailag és gondolatokban is távol vagyunk egymástól, ezek a fogások – vallási és népi eredetű jelentésük mellett – az együttlét szimbólumai is.

Milyen támpontot jelent ez a gyerekként megszokott kiszámíthatóság később, a felnőtt életben?

Mindannyian kötődünk a korai élményeinkhez, töltődünk belőlük. A karácsony a többség számára meghitt, fontos élmény, még a feszültebb légkörű családokban is sokszor fegyverszünetet tartanak ilyenkor. Az ismerős ízek és illatok pedig vissza tudnak vezetni minket ezekhez az emlékekhez, a megnyugtató „kályhához”.

Terítéken a lélek című könyvében írja, hogy mennyire fontos egy új pár életében az első közös karácsony. Milyen jelentősége van ennek a hagyományteremtésnek?

Két családi hagyomány összeegyeztetésekor látszik igazán, mennyire alapvető az étkezés egy kapcsolatban, hiszen egy asztalnál ülünk, különösen ünnepekkor, és ezen a közös terepen egyezségre kell jutni. Fény derül arra, kinek mi mennyire fontos, mennyire nyitott az újdonságokra, ki hol tart a kommunikációban, az értékrendjében. Szerencsés, ha a pár tagjai rugalmasak, és kíváncsiak a másik család szokásaira. Vagy bevállalnak közös „kalandokat”, és halászlé helyett egyszer szusit készítenek halétel gyanánt. Az igazi sarokpontokhoz – „amiktől karácsony a karácsony” – úgyis mindenki ragaszkodni fog, a sértődésig, önfeladásig pedig nem szabad elmenni.

A hagyományoknak egyrészt megtartó erejük van, másrészt béklyóba is tudnak zárni, ha valakinek fontosabb mondjuk a hatféle aprósütemény elkészítése, mint a beszélgetés a rokonokkal. Miért szül a görcsös ragaszkodás olyan sok feszültséget?

A karácsony nagyon sokat elárul a családi dinamikákról, sűrítve mutatja meg az értékrendünket, a szerepeinket, az elvárásainkat. A felfokozott hangulatban, amikor úgy érezzük, hogy ebben a három napban mindennek „jól kell” sikerülnie, és mindenkinek „boldognak kell” lennie, kitör a sokszor hónapok óta halmozódó feszültség. Érdemes egy-egy konfliktus után végiggondolni, hogy milyen elvárások, megfelelési kényszerek és érzések rejlenek a háttérben.

Miért „kell” például megsütnöm ennyi süteményt? Ki várja el? Miért kell posztolni arról, hogy nem repedt meg a bejgli,

a vendégeknek pedig azt mutatni, hogy nálunk minden tökéletes? A saját fontosságomat, hasznosságomat akarom bizonyítani a konyhai remekléssel, vagy csak megismétlem azt, amit az anyámtól, a nagymamámtól láttam? És miért gondolom, hogy az ő szerepét át kell vennem? Miért nem tudom delegálni a feladatok egy részét? Azok pedig, akik esetleg csak a fotelból nézik ezt az áldozathozatalt, vajon miért nem segítenek: dacból, nemtörődömségből, esetleg úgy érzik, hogy ez nekik „jár”?