Első félidő.

A nagyapám, Nagy Ferenc, középcsatár volt a Miskolci Munkás Testedző Egylet (MMTE) nevű csapatban, a húszas évek elején-közepén. Tőle jön a futball szeretete. És Mándy Iváné is, akinek A pálya szélén című munkája alapmű. Ő az első magyar Nick Hornby, csak sokkal jobb a maga posztján.

Második félidő.

A válságövezetek futballjánál nincs szebb, ott a legerősebbek a kötődések. 1999, dél-London, Croydon kerület. Válságövezet. Maros András prózaíróval állunk a sorban egy kiscsapat, a Crystal Palace pályájánál, a Selhurst Parknál. Sokat olvastunk a Nemzeti Sportban a híres brit beengedőrendszerekről. A Selhurst Parkban a beengedőrendszer egy idős úr volt, aki integetett, erre tessék, fiúk. Eldőlt, hogy ez a mi terepünk.

Hosszabbítás.

Szintén Maros Andrással látogattuk a Vasas-pályát. Mindketten voltunk igazolt Vasas-sportolók, ő kiváló teniszező, én műkedvelő kardvívó, és szimpátiával figyeltük Markovits László (egykor még kiválóbb teniszező) erőfesztéseit, hogy működő klubot faragjon az angyalföldiből. Hogy miért jó Angyalföldre meccsre menni? (Válságövezet...) Nem jó. De olyan az egész, mintha csak Mándy Iván figurái jöttek volna elő a könyvtárból.

Fazekas István

Büntető rúgások.

A semmi közepén egyszer csak felragyog a tehetség. A Vasas az MTK-val játszott, az MTK-ban Németh Krisztián, egy akkor 18 éves fiú. Beállt, és egyedül lefocizta az ellenfelet, a tizanhatos sarkáról lőtt fordulásból felső sarkos gólt, ésatöbbi. Az egész Vasas-tábor felállva tapsolt. Neki. Pár hónap múlva elvitte a Liverpool. Miért lehet ezt az egészet szeretni? Ésszerű magyarázatok nincsenek. Hiszen magyar foci sincs. És íme mégis van.