Nem emlékszem olyan időre, amikor másodosztályú csapatom volt. Az élvonalbeli tagság, a klub aranykora esett a fiatalkoromra. Az elmúlt tíz évben volt egy bajnoki címünk, egy bronzérem és több majdnem-bronzérem. Állandó felsőházi státusz – és ezekhez szépen ki is alakult az örök felsőházi öntudat. Nagy pofa, gőg. Jogos. Szálinger Balázs költő vall kedvenc csapatáról.

A csapatom városa viszont nem rendelkezik a következőkkel: autópálya, milliárdos üzletember, országosan ismert polgármester, autógyár – vagy akár nagyvárosi lét. (A mindössze hatvanezres Zalaegerszeg még csak nem is igazi város – a környéken hagyományosan azzal csúfolják, hogy azért építették a város melletti tornyot, hogy ha az egerszegiek várost akarnak látni, fölmásznak, és máris rálátnak Keszthelyre, Kanizsára.)

A felsoroltak valamelyike mindegyik élvonalbeli klub számára adott. Nincs semmi – Zalaegerszeg névadója hagyományosan a futball- és a kosárcsapat. Nagyon okosnak kell lenni ahhoz, hogy a mondott körülmények mellett hosszabb távon tartható legyen az aranykor. A klubvezetés olyan játékospolitikát választott (jórészt légiósokból álló csapat, a légiósok megfuttatása, majd eladása), amelynek egyrészt komoly érdemei vannak a szép eredményekben – másrészt viszont nincs benne a képletben a közönség. Ugyanis a szurkolók finoman szólva nem bánják, ha sok a magyar, urambocsá’ a helyi játékos a pályára futók között. A légiós-kirakatcsapat mögött elhalt a hátország, vegetál az utánpótlás. Elég volt egyszer nem-bejönnie a légióslutrinak, és máris megtörtént a baj.

Arany pillanatok

Túry Gergely

Ki fogunk esni, és nem kizárt, hogy több évre ragadunk a máodosztályban. A külföldiek vélhetően elmennek, helyükre viszont nem állhat azonnal egy ütőképes, helyi fiatalokból álló állomány. Meg fogunk tisztulni odalent, és erre rá fog menni pár év. Amikor visszajövünk, tele helyi fiatallal (nem is lehet máshogy), addigra közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz. A következő egy-két évben próbára tétetik a klubhoz való ragaszkodás. Élvonalbeli, nagy öntudattal bíró szurkolókkal (barátaimmal) fogok járni Pálhalmára, Gyirmótra, Budaörsre, Szigetszentmiklósra. A csapat mezét már nem az Adidas, a Nike, a Joma vagy a Mass fogja adni. Nem lesz olyan szép szabású. Bolond reklámok lesznek rajta, a pláza kulcsmásolójának hirdetése. Kis túlzással és erőltetett humorral, de valahogy így képzelem.

És mégis hála a sorsnak. Szép évek voltak – most pedig olyanok jönnek, amikor családiasabb lesz minden. Sokkal közelebbi lesz a viszony szurkolók és játékosok közt. Ismerni fogjuk egymást. Anekdotázni fogunk a régi szép időkről – amikor egyébként szintén (mindig!) rohadt elégedetlenek voltunk. Amikor visszajutunk, addigra a most hatodik évében lévő fiam valószínűleg Fradi-drukker lesz, és az én csapatidentitásomat elég nyomorultnak fogja tartani. És akkor leültetem a YouTube elé, és megnézetem vele annak a ZTE-Manchester-meccsnek a videóját, amit az elmúlt években egyszer se néztem meg, mert egyszerűen nem volt rá szükség. Tessék, fiam, ez egy vidéki csapat, ami a semmi hátáról, ezt a gólt, ezt a meccset.

Polareczki Rolandot pedig nem fogja tudni elvinni a Fradi vagy a Debrecen – bizony, a másodosztályból lesz válogatott.