A Roving Woman megidézi a Párizs, Texas című klasszikust – nem meglepő, az egyik producer Wim Wenders –, de más filmes és irodalmi előképeket is eszünkbe juttat, miközben saját jogán emlékezetes.
Nagy-Britanniában az egyik legnépszerűbb író sem riad vissza attól, hogy a szerelmesregénye ne csak egy fekete srác és egy fehér nő kapcsolatáról szóljon, de arról is, hogy ki undorodik Boris Johnsontól, és ki nem. Elolvastunk két angol „Brexit-regényt”.
Itt a bizonyíték, hogy váratlan fordulatok és technikai újítások nélkül is le lehet nyűgözni a közönséget 2016-ban. A 3 Oscar-díjra jelölt Brooklyn egy viszonylag egyszerű történet szerelemről, családról, vándorlásról és hazaszeretetről, mindez az ötvenes években, hibátlan színészi alakításokkal és olyan képekkel, hogy jó ránézni. Saoirse Ronan pedig nem véletlenül szerzett Oscar-jelölést, a közeljövő egyik nagy mozisztárjával állunk szemben.
Első alkalommal ír tévésorozatot Nick Hornby angol bestsellerszerző, aki Nina Stibbe Love, Nina című regényének adaptációját készíti el.
Pierce Brosnan, Rosamund Pike, Toni Collette és Sam Neill főszereplésével film készül Nick Hornby angol sikerszerző Hosszú út lefelé című könyvéből.
Akkor már régóta a Fradinak drukkoltam. Már amilyen régóta nyolc és félévesen lehet.
„A tizenhatoson belüli kezezés mindig szándékos, a lesállás soha nem kérdéses, a nők mind kurvák.” Ilyen az élet.
Nick Hornby húsz éve minden futballszurkoló - értsd: igazi megszállott - bibliáját alkotta meg, bár nyilván nem azzal a szándékkal, hogy bibliát írjon. A szurkolói lét kiírása magából terápia volt számára, az olvasóknak pedig terápia lett minden sora. A megszállottság ábrázolása nem az adott futballkultúra függvényében érdekes, mégis: az angol, egyáltalán az európai futball a Fociláz óta annyit változott, hogy ebből az irányból is érdemes megvizsgálni: friss-e ma is a nagy mű.
Nem emlékszem olyan időre, amikor másodosztályú csapatom volt. Az élvonalbeli tagság, a klub aranykora esett a fiatalkoromra. Az elmúlt tíz évben volt egy bajnoki címünk, egy bronzérem és több majdnem-bronzérem. Állandó felsőházi státusz – és ezekhez szépen ki is alakult az örök felsőházi öntudat. Nagy pofa, gőg. Jogos. Szálinger Balázs költő vall kedvenc csapatáról.
Ez a keddi Arsenal-Milan például. A kapus arca a második gól után. A szurkolóké a harmadikat követően. A szeretetreméltó, érthető, de azért elég félelmetes őrület. Ami mégiscsak játék. De minthogy teljesen mégsem az, felmerül a kérdés, meddig megható, és honnan szánalmas ez az egész. A rajongás.