Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Nem tetszik a rendszert dudorásszák az október 23-ra készülő tüntetők, az úgynevezett protestáló dalok zsánerét gazdagítva egy magyar elégedetlenkedővel. Meghallgattuk, külföldön hogy szól az aktivisták kórusa, és utánajártunk, hogy mi az a bonoizáció, és miért gyengítheti a panaszos danolás a forradalmi lendületet.
Már az Occupy Wall Street egyre hízó tömege is szájára vette a Nem tetszik a rendszert. A New York-i banklázadás szervezője, Patrick Bruner legalábbis videoüzenetben foglalta imájába a magyar rendszerkritikusokat, és még az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalmi indulójának refrénjét is elregélte.
Az elvont eszmékért, a demokráciáért, az igazságért és a bankok hatalma ellen tiltakozó mozgalomnak viszont nincs hivatalos protestáló dala, csupán néhány önjelölt nótafa ragadott hangszert. Remy gitáros „Occupy” dala eddig a legnézettebb a Youtube-on, eddig nyolcvanezren voltak rá kíváncsiak.
A protestáló dalokról a Wikipédia szócikkelyéből részletes történeti áttekintést kaphatunk, és az is kiderül, hogy számos fajtája létezik az állampolgári nemtetszés zenei aláfestésének. Az 1871-es forradalmi munkásdal, a francia Internacionálé például ugyanúgy a műfajhoz tartozik, mint az ausztrál Midnight Oil nyolcvanas évekbeli aktivista rockja az aboriginálok és a környezetvédelem érdekében.
Készülhetnek mozgalmi megrendelésre kampánydalok (ahogy a Nem tetszik is), de egy jól ismert számot is magukévá tehetnek a tüntető tömegek: így válhatott a legendás Another brick in the wall című Pink Floyd-szám a dél-afrikai gyerekek és az izraeli tüntetők himnuszává egyaránt. Az előbbiek az oktatási egyenlőtlenségek ellen emelték fel hangjukat a kilencvenes években, utóbbiak a Gázai övezet elszeparálása ellen 2005-ben. Roger Waters beleegyezésével úgy változtatták meg a refrént: We don’t need no occupation, we don’t need no racist wall, azaz nincs szükségünk megszállásra, nincs szükségünk rasszista falra.
Megkülönböztethetjük a protestáló dalukat missziójuk alapján is. Az úgynevezett magnetikus költemények funkciója, hogy minél több embert toborozzanak – a Nem tetszik a rendszer ide sorolható. De vannak pusztán beszóló művek is, vagyis amikor egy zenész felháborodását fejezik ki egy politikai, szociális, ember- vagy állatjogi ügyben. Bod Dylan és Bob Geldof ennek jeles képviselői, de George W. Bush ellen LL Cool J és Pink is írt rendszerkritikus szövegeket 2008-ban:
| A bonoizáció |
Hol a határ a tüntetés és az utcafesztivál között? Naomi Klein antiglobalizációs aktivista nagy port kavart pár évvel ezelőtt, amikor megfogalmazta a bonoizáció kártékonyságát. Kipécézte a U2 minden-lében-kanál frontemberét, hogy felhívja a figyelmet arra a jelenségre, „hogy vannak celebek, és ott vannak a rajongók, akik odaadóan lengetik karkötőiket”. Egy műanyag karperec megvásárlása és egy koncert azonban nem feltétlenül segíti elő a valós változásokat, véli Klein, aki a felkelések régi iskolájának a híve. Nem csoda, hogy készülnek protestáló dalok ellen protestáló, vagy azokat kifigurázó szerzemények is. Doktor House, azaz Hugh Laurie előadta a zenés rebellió sajátos verzióját, melynek lényege: a megoldás a dünnyögésben rejlik. Klein a tüntetések globalizációjától is óva int: „az internet egy fantasztikus szervezőerő lehet, de kiveszi a szelet a közvetlen cselekvés vitorlájából” – írja tanulmányában. A lájkolás, a vélemények posztolgatása és a blogok virtuális kerítése mögül való "ugatás" ugyanis nem jelent egyet a valódi cselekvéssel. |
