Parti Nagy Lajos író

Rossz jós vagyok, jobb szeretném 2020-ban elmondani, hogy milyen volt a tízes évek az irodalomban, bár ha most az elmúlt tíz évről kérdeznének, hezitálnék, hogy nem látom pontosan a fától az erdőt, s főleg az erdőtől a fát, hisz a nullás (kétezres?) évek szinte itt van még.

A tízes évek meg már itt van.

 Az irodalom életében, szemben az írókéval, tíz év nem hosszú idő. Alakulások igen, de – esztétikai értelemben – nagy változások aligha fognak történni, illetve ha fognak, nagyon utólag fognak látszani.

Azt hiszem, a kulturális, ezen belül az irodalmi intézményrendszernek vacak tíz éve lesz. Egyfelől pénzhiány, másfelől az úgynevezett nemzeti projektek, az úgynevezett nemzeti zsebekbe dugdosott orbitális pénzek jellemzik majd.

A könyvpiacot még inkább elönti a bulvár, a metróplakát-irodalom, mert pénzt csak ebből lehet termelni, persze ez a pénz egyre kevésbé fog visszaforogni az irodalomba mint művészetbe. Az állam a saját keresztény–nemzeti–konzervatív preferenciái és sugallatai alapján, a piac pedig megtérülési alapon fogja támogatni azt, amit valódi irodalomnak, szóművészetnek nevezek, hogy valamelyest elválasszam a könyv állagú tárgyak áradatától.

S lesz tán néhány fontos díj, alapítvány.

Egy csomó folyóirat, sőt könyv terjedelmű szöveg elköszön a nyomdáktól, végleg felköltözik a hálóra. Az e-book mindennapi lesz, de nem eszi meg a könyvkiadást, pláne a kortárs irodalom kiadását, mely megmarad néhány könyvkiadó heroikus luxusának.

Hogy a szóművészet (például a filmhez viszonyítva) nagyon kis költségigényű, ez esetben szerencse: érték-, de nem piacképes szereplőit a közönség és némely magánalapítvány szinte el tudja tartani. Szinte, nem teljesen, s nem is feltétlenül igazságosan.

A főállású író státusa gyakorlatilag már a múlté, sokat mondok, ha a szóművészeti szcénában két tucat író meg tud majd élni a műveiből, nem kis részben azok, akiket a jobb és mégjobb média szofisztikáltan vagy fasisztikáltan, de rendszeresen gyaláz.

E gyalázkodás nem lesz feltűnő, kódoltan-félkódoltan cigányozni, zsidózni, hazaárulózni, idegenszívűzni a tízes években abszolút szalonképes lesz a preferált nyilvánosságban, része lesz a szent nemzeti egyetértésnek, mely ránk szakadt, s majdan rászakad felkent kiagyalóira is.

Előbbi annyiban tartozik az irodalomhoz, hogy ilyen lesz az ország, amelyben az író élni, és amelynek nyelvén dolgozni fog. Közép-Kelet-Európában ez ismerős helyzet, nemcsak bénító, de inspiráló is lesz, biztos vagyok benne, hogy születnek majd nagyszerű művek, hisz, meggyőződésem, az élő magyar irodalom régóta igen jó állapotban van, s ez ki fog tartani még egy darabig.

Amennyiben bátor, szabad és okos olvasók lesznek, márpedig a minőségi irodalom fogyasztóinak zöme ilyen, akkor nem lesznek kizárólagos stílusirányzatok, lesz posztmodern eklektika, lesznek laza trendek, divatok. Lesz persze doktrinerség, a féltehetségek, a karrierírók szárnyakat fognak kapni, de ez a doktrinerség ideológiai és nem esztétikai természetű lesz. Merthogy a művészet, a „magas” kultúra a most berendezkedő rezsimet se fogja érdekelni, a kegypártrendszer kiveszi belőle, ami a saját reprezentációjához kell, amúgy nem él vele. Nem él az irodalommal. Jó, ha eltűri. Ezt az irodalom ki fogja bírni. Mármint a szóművek. Hogy az olvasók meddig bírják, nem tudom. Jó és olvasható könyvek lesznek, én az olvasóért szurkolok.

Hatvani Ádám építész

Budapest szíve, mája, tüdeje. Mije van még neki?

Személyisége talán.

Mi a Budapest-stílus? Az eklektika, összefüggő városszövet, táptalaj a fejlődéshez. Akkor Sisi-hangulat? Stílszerűen az inkább Bécs, úgy néz ki, mintha most rendelték volna 3D modellből. Budapest hozzá képest maga a koszos valóság.

A stílusnak a levegőből kell érződnie, kívülről nem határozza meg senki, ez inkább viselkedés, attitűd kérdése, bátorság, nyitottság a gondolatra, az újra, az ötletre, a kísérletre. Itt kell feltenni a kérdést: Budapest nyitott város?

Egy biztos, a várost nem a starchitectek fogják összerakni. Dolgozni nekünk kell rajta, az eredmény akkor jó, ha minket is meglep. Már csak azért is, hogy legyen kedvünk foglalkozni vele.

Budapest most indul, a kihívás izgalmas és bonyolult. Ez kezdetnek nem rossz, de a jó stílus egyszerű, természetes, okos. Annyiféleképpen lehet(ne) egyszerűnek lenni.

Biciklisták, közösségi közlekedés, zöldségtermesztő háztetők, közösségi kertek, építészet mint infrastruktúra, energiatermelő épületek, autók helyett emberek a rakparton. Jól összerakott, élhető közterek. Kis közösségi kezdeményezések, amikből nagy koncepciók születnek, nagy koncepciók, amik lemennek mikroszintre. Nagyvonalú műemlékvédelem, kontinuitás, dialógus régi és kortárs között. Sem-sem helyett is-is. Mindenekelőtt sok beszélgetés, vita, nyilvánosság.

E nélkül nem lehet jó építészetet (sem) csinálni.

Stílus és intelligencia. Egy városnak nem kell(ene) több.

Váli Dezső festőművész

Mi változik, és mi nem? A „magasművészet” úgy működik, hogy némely emberek fölizgulnak egy jó kép láttán, merthogy az beletenyerelt a magánéletükbe. Ez nem változik. Kétezer ember (Bernáth Aurél szerint) ebben az országban zavartalanul fog műveket fogyasztani tíz és ötven év múlva is. Rebesgetik, a festészet elhal. Nem hiszem. Túl fontos ahhoz. Láttam nyomortanyán újságból ollózott, falra rajzszögelt képet. Nem a zsúrvendégek kedvéért. Hogy csak néhány ezren? Mozdonyvezetőből sem kell sok.

Ami mulatságosan változni fog évről évre, az a művészetet imitáló szórakoztatóipar. Jövőre a Pompidou Központ kiállítótermeit derékig elárasztják langyos habfürdővel – turistacsalogató. Fölfedezik a felhőre festést.

Ami nem fog bekövetkezni, hogy a budapesti Műcsarnok kétévenként megmutatná az országnak – feladata lenne – a magyar festők java termését.

És mi a lecke? A változásokra választ adni – vigyázat, a művészet nem a mindennapi durranásokkal foglalkozik. Itt nincsenek kétéves divatok, csak évezredes gondok. Élet és halál; egy jó mű villanás időre megmutatja Isten köpenyének szegélyét. Ez maradó. A többi csak maszturbálás, félkarú rabló vagy szivárványos csacsiság.

Ascher Tamás rendező

A művészetben ritkán támad vadonatúj stílus – az új trend gyakran valami divatjamúltnak hitt irányzat váratlan újjáéledése. Érzésem szerint így lesz ez a 2010-es évek színpadi divatjával is: megint szívdobogtató sikereket ér el majd a politikai színház.

Shakespeare, Brecht, Moliére más aspektusból tekintve váratlanul ijesztő aktualitást kaphatnak; mint mindig, amikor a hatalom túlzott igyekezettel írná elő, mit kell gondolnunk erről vagy arról. A harsány, erős színek – mely elemek aggálytalanul tenyésztek a bulvárban – most újra az okos színház eszközeivé válnak, feltöltve közösségi indulatokkal. Mert a protestálás, a dühödt helytelenítés pórias színházi formákat választ: cirkusz, agitáció, újságszínház, performance jön újra divatba. És szélesebb érdeklődést kelthetnek az olyasféle kísérletek, mint Schilling Árpád egy-egy kisközösséget megszólaltató, dokumentáló úttörő munkái.

Felrázóbb és torkon ragadóbb lesz tehát a színház, de nagyobb szükség is lesz rá megint!

No persze annak, aki andalodni vágyik, jut majd teátrum bőven, ahol történelmi musicalt adnak, seregestül.

Nádasdy Ádám nyelvész, költő

Az elmúlt évtizedben az írott nyelvbe betörtek az internet révén a tömegek. A plebs. Néha fölkapom a fejem, hogy milyen iskolázatlanul írnak, és nemcsak a kommentelők. Hogy finomkodóan fogalmazzak: egyre fésületlenebb a nyelvhasználat. (Itt ne a trágárságokra tessék gondolni, azok csak a mazsolák: maga a kuglóf sületlen.) Minden gyorsul, lazul, zsugorodik, közeledik. Ez annyiból szép, hogy lebontja a huszadik század rémét: az elidegenedést. Hol van az már! Mindenki közöl, beleszól és közzétesz, mint egy régi falusi sokadalomban. Az írott nyelv már nem az átgondolt, megfogalmazott, letisztázott szöveg, hanem közvetlenül a polgártársakból csordul ki, mint fából a mézga. Néha gusztustalan és ragacsos.

Az írott és beszélt nyelv további közeledése az irodalomra, költészetre, színpadra is igaz lesz. Lehet ezt slampos elszürkülésnek nevezni, avagy üdítő sallangmentességnek, kinek melyik nézőpont a kedvesebb. Az öltözködésben is ez zajlik: a múltkor egy akadémiai doktori védésen a bizottság hat férfi tagjából öt nem viselt nyakkendőt. A tegezés terjedése is ilyen. Olyan évtized (évszázad!) küszöbén állunk, amely számos, eddig jelentősnek érzett vonást, különbséget végképp mellékessé fog tenni. Például hogy ki törvénytelen gyerek. Ki milyen állampolgár. Kinek mi az anyanyelve. A bőrszíne. Ez a középkori kereszténység szemléletére emlékeztet: máig se tudjuk például, hogy Szent Ágoston színes bőrű volt-e, de ez az akkori globálkeresztény (görög szóval: katholikosz) világban senkit se érdekelt. Én a küszöbönálló évtizedet „preglobálisnak” nevezném, mert a középkori keresztény világrendhez hasonlóan szabványosító, de nagyságrendekkel globálisabb, és persze világi alapon álló berendezkedés elején vagyunk.

Szurcsik József képzőművész

A 2010-es évek képzőművészetét a gyorsan fejlődő technika egyre kiterjedtebb felhasználása jellemzi majd. A képalkotó- és médiatechnológiák mellett a legkülönfélébb találmányok is inspirációt adnak a művészeknek. A hagyományos művészeti technikák értéke nem avul el, hanem ötvöződik a legkorszerűbb megoldásokkal, a hipertechnológiák az ősi, eredendő anyagokkal társulnak. A komputertechnológia, a konceptuális alkotói attitűd, a virtuális világ összefonódik az anyagi világ markáns jelenlétével. A táj- és környezetművészet jelenléte erősödik, a helyspecifikus munkák globális elterjedésével számolhatunk. Az internet révén nemcsak naprakészen ismerhetjük meg a világ bármely részén születő műveket, de olyan multikulturális alkotások is megjelentek, melyeknek egy része itt készül, másik ott, és a többi amott adódik hozzá az egészhez. A fluxus „mindenki művész, minden művészet” szlogenje tovább erősödik, minőségében, karakterében rendkívül sokrétű és differenciált lesz, ahogy már ma is láthatjuk.

Lejárhat az érthetetlen művek ideje, fokozatosan eltűnhetnek a „csak úgy” alkotások. Egyre fontosabb lesz a tematikus és konceptuális művek tartalmának megismertetése a közönséggel is, a szakmai közegen túl.

Erősödik a humor és az irónia, ezzel együtt a közérthetőség is.Az alkotók egyre kevésbé törekednek majd a maradandóságra (legalábbis fizikai értelemben). A művek igen nagy része a szórakoztatás szolgálatába áll majd.

Az utca művészete (street art, public art) és az elitművészet, illetve a mainstream között végérvényesen eltűnhet a szakadék.

Kőhalmi Zoltán humorista

Hamarosan végleg megoldódik az a bizonytalan érzéssel járó probléma, hogy eddig nem igazán tudtuk megnevezni, hányas években élünk. Most beköszöntöttek a '10-es évek, ahol legbiztosabban a divatot tudom megjósolni. Esküvői cipőmet látva mondta apám: „Nekem is volt ilyenem, nagyon divatos volt negyven éve.” Ehhez a ciklushoz tartják magukat a divatdiktátorok és divatelnyomottak, akár tetszik, akár nem, most megint a hetvenes évek jönnek, és én már el is kezdtem megbarátkozni a virágmintás trapéznadrág gondolatával.

Ugyanakkor hiszek a műszaki fejlődésben. Zoránosan szólva: apám hitt a mikrobarázdában és a lézersugárban, és én hiszek a hadronütköztetőben, a nanotechnológiában, az önjáró porszívóban és a háromdimenziós HVG-címlapban. Egy időben nagy divatja volt a nem túl távoli jövőben játszódó sci-fiknek, amikből szép lassan nem túl távoli múlt lett. Nem valósult meg 2001-ben az űrodüsszeiából ismert antigravitációs vécé, és megnyugtató, hogy nem ébredt öntudatra a Skynet központi számítógépe, nem küldött vissza kiborgokat a múltba, ahogy a harmadik világháború sem tört ki 1997. augusztus 29-én. Ha esetleg tényleg mi is véget érnénk a maja naptárral, akkor van még két jó évünk, ami nem egy évtized, de tízes éveknek már mondható.

Összességében én optimista pesszimista vagyok. Azaz nagyon bízom abban, hogy nem valósul meg az, amire számítok. Ez nem tűnik soknak, van viszont olyan, aki pesszimista pesszimista. Ő azt mondja: „Olyan rossz lesz, hogy azt még én sem tudom elképzelni.”