„A vezetőség úgy határozott, hogy a regény előrehaladásának elősegítésére ideiglenesen megvonja az elvtárstól a könyvtár használatát” – dörgedelmeskedik a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának 1958 novemberében Szigligeten kelt, „Ottlik Géza író elvtársnak” címzett levele. Az írószervezet pecsétjével hitelesített ukáz egyszersmind Ottlik személyes könyveinek lefoglalásáról és az író minden este fél kilenctől másnap reggelig tartó szobafogságáról is intézkedett. A „Bölöni igazgató” szignóval ellátott levelet azonban nem a fent nevezett szervezet, hanem egy pályatárs, az Ottlik írói pályájáért aggódó Lengyel Balázs írta, ugratásból. Szakmai körökben köztudott volt ugyanis, hogy az addig egyetlen kötetet fölmutató, 46 éves író már több mint egy évtizede ígért egy katonaiskolában játszódó regényt. Hiába töltött azonban akkoriban több hónapot is a szigligeti alkotóházban, az Iskola a határon végső formába öntése helyett szívesebben bújta a magával hozott ponyvákat.

Mindebből nyilvánvaló, hogy 1958 őszén még a legközelebbi barátai sem sejtették, mennyire közel állt Ottlik az utóbb kultikussá vált regény befejezéséhez. De az ekkor készült lektori jelentést jegyző Nemeskürty Istvánnak is csak alig egyharmadnyi letisztázott kéziratszöveg állt rendelkezésére. A következő év májusában befejezett, bő 400 oldalas mű – A vereségek iskolája, A hamuból élet, Hatalom és dicstelenség, illetve A legyőzöttek iskolája címváltozatok után – végül Iskola a határon címmel került 1959 novemberének első napjaiban a könyvesboltokba. A hosszas vajúdás után elkészült munka történelmi távlatból akár rendszerváltó regényként is értelmezhető – hangzott el a múlt hétvégén az eredeti helyszínen, az egykori kőszegi alreál épületében az évforduló kapcsán rendezett háromnapos konferencián. A közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, az 1920-as évek elején játszódó katonaiskolai történet ugyanis egy identitását vesztett intézmény abszurd és groteszk időnkívüliségét idézi meg.

A tizenéves újoncok (Bébé, alias Both Benedek, Medve Gábor, Szeredy Dani vagy Czakó Pali) sorsán keresztül az egyéni szabadság mibenlétének kérdését felvető regénynek Ottlik hagyatékában több előképe is van. Mindenekelőtt a kiadótól egy másik rendszerváltás, az 1949-es kommunista hatalomátvétel árnyékában visszavett Továbbélők. Pedig nem kisebb tekintély ajánlotta a Franklin figyelmébe az akkor még alig ismert szerző művét, mint a Nyugat egykori kritikusa, „az esztétikai kérdésekben zsinórmértéknek számító” Schöpflin Aladár. Ottlik azonban az idős lektor szemöldökráncolásából azt szűrte le, hogy jobban teszi, ha mégsem adja ki a kezéből a 89 oldalas kéziratot – idézi fel a történteket egy 2000-es Ottlik-monográfia szerzője, Kelecsényi László. Döntését egy akkoriban megjelenés előtt álló fordításának a sorsa is befolyásolhatta, teszi hozzá az irodalomtörténész. A kortárs brit írónő, Evelyn Waugh Utolsó látogatás című regényének példányait „a letűnt angol arisztokrácia nosztalgikus ábrázolása” miatt a nyomdából közvetlenül a zúzdába irányította a cenzúra. Ottliknak nem lehetett kétsége, hogy az új érában milyen fogadtatásban részesülne a Horthy-korszak kadétiskolásainak története. Különösen, hogy ő – az anyja után örökölt 70 hold föld miatt – éppen akkoriban került kuláklistára.

Ottlik tehát alámerült az irodalomtörténeti közvélekedés szerint, és – a Továbbélőket félretéve – a legsötétebb ötvenes éveket Gödöllőn vészelte át. „Véres verejtékkel voltam nem író” – támasztotta ezt alá később egy interjúban, arra az időszakra utalva, amikor angolszász szerzők, elsősorban Charles Dickens, George Bernard Shaw és Ernest Hemingway műveinek átültetéséből élt. Újabb kutatások alapján viszont feltételezhető, hogy Ottlik nem csupán 1956-ban vette elő ismét saját regényét, hogy közel ötszörös terjedelmű művé dolgozza át. A kiadatlan szöveg pihentetésével párhuzamosan ugyanis rögtön nekilátott a katonaiskolai történetek újbóli feldolgozásának. „Jóformán olvasni sem érek rá” – panaszolta költő barátjának, Vas Istvánnak egy 1950 januárjában írt levelében –, „mert éjszaka meg a regényemet írom (...) Elkezdem megint elölről, újraírom az egészet.”

A hagyatékban fellelhető vázlatok és több, meg nem írt fejezetterv fényében sok szempontból befejezetlennek vagy egy nagyobb tervezet első részének tűnik az 1949-ben visszavett, és csak az író halála után, 1999-ben megjelent Továbbélők – hívta fel a figyelmet Sümegi István filozófus egy, az Ottlik-prózát górcső alá vevő 2006-os tanulmánykötetében. Szerinte az addig különösebb figyelemre nem méltatott regénytöredékek igazolják a felvetést, hogy 1948–1952 között az író többször is nekifutott, hogy a Továbbélőktől eltérően ragadja meg a „cögeráj”, azaz a hadapródiskola élményanyagát. A két legfontosabb, a főszereplők után jelölt „előszöveg” – a 120 oldalas Szebek és a 72 gépelt oldalnyi Czakó – ugyanis nem az első regényváltozat szövegvariánsai. Bár Szebek Miklós és Czakó Pál a Továbbélőknek is szereplői, a legfontosabb különbség az, hogy mindkét töredékben már felnőttként tekintenek vissza az iskolai időszakra. Figyelemre méltó, írja Sümegi, hogy a Szebekben az elbeszélő Dédé mellett szerephez jut egy „kézirat” is; e megoldással Ottlik először kísérli meg, hogy két narrátor hangján beszéljen az alreálról, megelőlegezve az Iskola a határon elbeszéléstechnikáját. A hol kívülálló, hol részt vevő Bébé hangját a regény egyik főszereplőjének fiktív kéziratával, az úgynevezett Medve-kézirattal sokszorozta meg és mossa egybe Ottlik.

A kultikus regény előszövegeinek egy kétrészesnek elképzelt kritikai kiadás második kötetében volna a helyük, ez azonban belátható időn belül nem készülhet el, mivel Ottlik túlságosan is „mai szerző” – mondta el a HVG-nek Sümegi. Életművével szemben, a szűkös forrásokra való tekintettel, több régebben „sorban álló” szerzőé, mint Pilinszkyé vagy akár Petőfié is, elsőbbséget élvez.

Az átírások, illetve újraírások korántsem csak az Iskola a határon megszületését jellemezték Ottlik életművében. Hasonló mértékű módosuláson esett át az 1957-ben kiadott Hajnali háztetők című kisregénye is – állította Jakus Ildikó irodalomtörténész egy 1994-es tanulmányában. A Nyugat örökösének számító Magyar Csillagban 1943–1944-ben, folytatásokban közölt ősváltozat még egy hagyományos szerelmi háromszögre épített csábítástörténet, a kötetben kiadott verziót pedig már csalódástörténetté formálta át Ottlik. Miközben Dédét, a kívülálló mesélőt az Iskola a határont is „jegyző” festővel, az eseményekben aktívan részt vevő Bébével cserélte föl.

Az átírások módszerei, irányai és következményei (a keretes szerkezetek megjelenése, a folytonosan módosuló narráció vagy épp a filozófiai tartalmak beáramlása a szövegbe) azt mutatják, hogy ez Ottliknál messze több, mint technikai kérdés – figyelmeztetett Korda Eszter irodalomtörténész egy 2006-ban kiadott tanulmánykötetben. Az író legendásan hosszú időn át alakuló művei – mint az 1947-ben papírra vetett, évtizedes „fektetés” után csak 1989-ben kiadott Valencia-rejtély vagy az Iskolát a szerző haláláig, 1990-ig „folytató” nagyregénye, a Buda – ugyanis azt sugallják, hogy az ottliki prózaművészet legfontosabb jellemzője az átírás maga. Mindezek vizsgálata további kutatásokat kíván – summáz a konferenciát szervező, jövőre Buda-szimpoziont tervező Fűzfa Balázs irodalomtörténész –, ám az mindenképp jó hír, hogy véget érni látszik az Ottlik-felejtés időszaka.

SERF ANDRÁS