Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!"Ja, ő az a videós szobrászgyerek?"
A kilencvenes években úgy tűnt, a szobrászat menthetetlen. Az intermédia, az installáció elsöpört mindent. Azonban a hazai színtéren a kétezres évek elején jelentkezett egy nemzedék, amely nem így gondolta. Szabó Ádám (35) ennek a szobrászgenerációnak a tagja. Közben műveihez videót, fotót, sőt, áldokumentumokat is használ. 2008-as nyári kiállítását év végén a magyar műkritikusok díjával ismerték el. A műtermében jártunk.
Szabó Ádám: Meglepett a díj. És jól esett. Főként azért, mert szakmai díjról van szó, nem olyasmiről, ami különféle lobbi-tevékenységek végeredménye. A díjak persze a legritkább esetben képesek tükrözni a valós művészi teljesítményt, már csak azért sem, mert az igazán erős művek megosztják a mégoly tekintélyes zsűri tagjait is. Lesz olyan mű, amely az egyiktől nulla pontot, a másiktól csillagos ötöst kap, így aztán a legkevésbé megosztó mű lesz a közös nevező. Érzékeltem amúgy, hogy ez a díj kicsit a többi művészeti díjjal szemben, s különösen a Prima Primissima képzőművészeti kategóriájával szemben határozza meg magát. Jelölt volt Mélyi József egyik cikke, amely a Prima Primissima kiosztási gyakorlatát bírálja, és Mécs Miklós munkája, amely a Junior Prima díj bankjegyeiből készült.
 © Stiller Ákos |
hvg.hu: Némi túlzással, nálunk vagy pályakezdőnek jó lenni, vagy kiérdemesült idős művésznek. A kettő közötti életszakaszokban kevés figyelem esik az alkotókra. A harmincas éveikben is, amikor sokan a legjobb formájukat futják.
Sz.Á.: Az jó, hogy a pályakezdőkre figyelnek. Sok a pályaelhagyó, mert ahhoz, hogy valaki jól induljon, a tehetségen túl nagyon sok egyéb is kell. Szerencse is. A mi művészeti intézményrendszerünk nyugati mintákat próbál követni. Nyugaton, ha valaki a kellő ritmusban képes startolni, akkor egy idő után a műkereskedelem viszi tovább s képes fenntartani körülötte a figyelmet. Nálunk ez azért nem teljesen így működik. Ha felrepít a szerencsekerék, attól még nem biztos, hogy a helyedre is kerülsz. Azzal a lendülettel el is felejtenek. Tudják, hogy létezel, adottnak veszik, hogy dolgozol, és akkor nyilván meg is élsz. De a valódi figyelem nagyon hamar elfordul más felé.
hvg.hu: Ön hol tart?
Sz.Á.: E pillanatban jó helyzetben vagyok; van állásom, tanítok; tehát most biztos a megélhetésem. Van műteremlakásom, tehát tudok hol dolgozni. Ez már jobb, mint nagyon sok pályatársam helyzete. A múlt évben szerződött velem egy galéria, amely képvisel, tehát nem légüres térben készítem a munkáimat. Még eladás is volt, főként magángyűjteményekbe kerültek munkáim.
hvg.hu: Ez utóbbi örvendetes, mert a szobrászat a hazai kortárs műkereskedelemben eddig nem szerepelt előkelő helyen.
Sz.Á.: Nagyjából ez a helyzet most is. Pláne, ha a munkák határmezsgyéken mozognak, mint az enyémek is. A szobrászat, az installáció, a videó határán mozogtam eddig; ez halmozottan hátrányos helyzet. Vannak galériák, amelyeket mégis érdekel a szobrászat, a Dovin programszerűen foglalkozik vele, és képviselve van ott is, ahova én szerződtem, azaz az INDA galériában. A kétezres évek elején volt azért valamiféle rácsodálkozás: jé, megint van szobrászat? 2003-ban zajlott a Plastica Dreams kiállítás a Műcsarnokban, amikor a mi generációnk színre lépett, és azóta jöttek újabb szobrászgenerációk is. Mindig vannak felfutások. Mióta nem beszélünk például grafikáról? Inkább történeti fogalom lesz lassan, még ha vannak is új formái és fontos képviselői. A kilencvenes évek egyértelműen az intermédiáról és az installációról szólt. A festészet öt-tízévente mindig meg-megújul, és a szobrászat pedig mondjuk, 2003 óta ismét a térképen van.
hvg.hu: A szélesebb közönség is ismeri azt a munkáját, amely pár éve a Jövő Háza tudományos kiállításán szerepelt, s tulajdonképpen egy szobrászati hoax. Egy önmagától növekvő Mars-kőzetet állított ki, dokumentumokkal együtt, s forgatott hozzá egy kisfilmet, amelyben ál-szakértők erősítik meg a tudománytalan, ám roppant szellemes sztorit. "Megvezette" a látogatót...
Sz.Á.: Kicsit arra példa, hogyan lehet egyszerre gólt és öngólt rúgni. Úgy találtam ki, hogy ne a művészeti közegben jelenjen meg ez a munka. Hogy ne úgy közelítsenek hozzá, mint amikor egy galéria terében látnak valamit. Elég nagy költségvetésből dolgozhattam, így nem kellett barkácsolnom. A Jövő Háza Mars-kiállításának kijáratához került a mű, és később mesélték a teremőrök, hogy akik látták, többnyire készpénznek vették. Noha teljesen lehetetlen, hogy ugye az általam kreált történet szerint 2005 augusztusában száll le egy a Marsról visszatérő szonda és decemberben már Budapesten tanulmányozható ez a különleges kőzet. Némileg öngól mégis, mert a képzőművészeti közegben nem volt visszhangja– pont attól, hogy egy más típusú kiállításon jelent meg. Sajnos, a két közeg között nincs átjárás, a szakma nem úgy tekintett a Jövő Házára, mint ahol bármi történhet.
© Stiller Ákos |
hvg.hu: Önt sokszor együtt emlegetik Szász Györggyel és Előd Ágnessel. Szobrászok, és a művészeti tanulmányok mellett mindhárman elvégezték a művészettörténet szakot is. Ráadásul jóban is vannak. Együtt léptek színre?
Tyúk vagy tojás?
„Konyhafilozófiai munka. Megfaragtam egy tyúkot kőből és utána visszafaragtam tojássá. Az animáción oda-vissza játszom a folyamatot, tehát a tyúkból tojás lesz, a tojásból tyúk. Még egyszer megfaragtam a tyúkot és a tojást. Ezt a két objektumot pedig a monitor két oldalán állítottam ki. Két tárgyat látsz és egy videót, mintha a kettő között ping-pongoznánk. Közben a saját rendszeremet is megkérdőjelezem. Korábban lehetett tudni, hogy a videóimon megörökített folyamat végeredménye a látható tárgy. Itt ez már nem lehetséges, mert egyik tárgy sem nevezhető végeredménynek.”
Sz.Á.: Ha úgy tetszik, elébe mentünk a korszellemnek, szobrászatban mozogtunk, mielőtt trendi lett volna. De félretéve a viccet, ennek is sok összetevője van. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Gyurival több padot koptattunk együtt: kisképző, ELTE, képzőművészeti egyetem, doktori program, meg most együtt is tanítunk. Fontos, hogy milyen osztályba kerülsz. Én is tanítok, látom, hogy vannak évfolyamok, amelyek egyszerűen széthullanak, mások meg összetartanak és egymást is repítik.
hvg.hu: Önök is generációként tudtak megjelenni; másokkal, például a Kis Varsóval egy időben.
Sz.Á.: Amikor mi végeztünk a képzőművészeti egyetemen, akkorra értek be bizonyos törekvések az oktatásunkban is, az új professzorok és a befogadó közeg valahogy egymásra talált. Tehetségesek, sőt, nagyon tehetségesek minden évjáratban akadnak. De, hogy egy adott közegben mit tudnak kihozni magukból, az változó. Ami a szobrász szakot illeti, a mi évfolyamunkból került ki Kovách Gergő, Bartalus Sándor, Varga Ferenc, Csepregi Balázs. A következő évfolyamban Szász György, Előd Ágnes, Menasági Péter, Péli Barna , Baditz Gyula – elnézést attól, akit kihagytam. Mindebben nagy szerepe volt a szobrász tanszék vezetőjének, Körösényi Tamásnak is.
hvg.hu: Lehet mondani, hogy konceptuális szobrászatot művel?
Sz.Á.: Bizonyos mértékig az egész kortárs művészet „meg van fertőzve” a konceptualizmussal. A művészetről való beszéd és a művész megszólalása egyre fontosabbá vált. Még ha valaki indulatból fest, azt is le kell tudnia írni egy oldalban egy kiállítás, vagy pályázat kapcsán. Tehát alig létezik mű szöveg nélkül. Nekem ez éppen fekszik, másoknak meg talán nem, így ez a folyamat ki is zár embereket. De szerintem mégsem rossz. Amerikában nem létezik kiállítás „artist statement” nélkül. Mert ha belép egy terembe, még akár a szakmabeli sem tudja mindig, hogy mit is lát. Ha el lehet olvasni erről egy szöveget, mindjárt közelebb jutunk a dologhoz , de persze egy jó szövegtől még nem lesz jó a munka.
hvg.hu: Máris az elméleti megalapozottságnál tartunk. Miért végezte el a művészettörténet szakot? Képzőművészeknél nem szokványos dolog ez.
Sz.Á.: Nem akartam sem katonának elmenni, sem a kőfaragó szakmunkásképzőben maradni, ahol érettségi után tanultam. Úgyhogy jelentkeztem és felvettek. Volt bennem némi meghasonlás, főleg, amikor a képzőt és az ELTE-t párhuzamosan végeztem. Sokan meg is akartak győzni arról, hogy számomra pálya lehetne a művészeti elmélet. Ott tudósokat képeztek és ez mégiscsak nagyon más hozzáállást kíván. A túl sok tudás nem mindig segít a művészi munkában, kifejezetten gátolni is képes. Úgy kompenzáltam ezt a hatást, hogy a kortárs művészeti elméletet igyekeztem kerülni, a történeti stúdiumokra koncentráltam. De amikor befejeztem, akkor szabadultam fel, mint szobrász.
hvg.hu: Miért használ szinte minden munkához videót, fotót is?
Sz.Á.: Egy szlovákiai kőfaragó művésztelepen kezdődött. Kértem egy nagyjából szabályos kocka alakú követ. Három hét munkával kifaragtam belőle egy sziklát. Azaz visszafejtettem a formát az eredetéig. Messziről csak egy kőtömb, de közelebbről látszik, hogy fogas vésővel, nagyon aprólékosan megmunkált felülete van. A folyamat kezdett érdekelni: normál esetben ugyanis egy kőtömbből faragunk kockát és nem fordítva. A fázisokat fotókon megörökítettem, ezekből pedig összeállt egy sorozat, végső soron egy animáció. Azért kezdtem videózni, hogy a szobrászati folyamatról beszéljek és kicsit kevésnek éreztem a fotókat. Nem a beavatkozás, hanem a tárgy alakulása látható, úgy, mintha valamilyen természeti folyamat volna. Innentől kezdve érdekelt a videó és számos munkában megjelent.
hvg.hu: Az egyik legutóbbi munkájánál hagyta abba a videózást. A Kis Varsó átveszi a Munkácsy - díjat című mű egy tökéletes szocreál dombormű. Rajta Hiller István, amint átadja Havas Bálintnak és Gálik Andrásnak, azaz a Kis Varsónak ezt a díjat.
Sz.Á.: Az irónia más munkáimnál is megjelent. Amikor növekvő kőfűszálakról készítek videót, vagy önreprodukáló Mars-kőzetről, illetve a tyúk-tojás problémáról, abban ugyanúgy ott van az irónia. Mindegyiknél hipotézisekről van szó, sose az eredeti folyamatokról, hanem azoknak a képi megjelenéséről. Valóban abbahagytam– vagy felfüggesztettem– a videózást, egyszerűen mert már problematikusnak látom. Van egy tárgy és egy videó. Nehéz kiállítani, mindig helyspecifikus megoldásokon kellett gondolkodnom, a tárgy és a videó között ellentmondások feszülnek. Közben kezdtek úgy megismerni, hogy, ja, ez az a videós szobrászgyerek , én meg kezdtem úgy érezni, hogy ismétlem magam. Ez engem zavart, mert közben mindig új és más problémák foglalkoztattak. Úgyhogy jelképesen azzal a munkával vetettem véget a videós időszaknak, amelyben egy faágat elégettem. Nem látszik sem tűz, sem füst, csak az, ahogy az anyag, mintegy önmagától elenyészik.
A Kis Varsó átveszi a Munkácsy-díjat 2008 |
hvg.hu: Jellegzetes munkái a kiegészítések. Sérült fák korrekciója, illetve sérült gyümölcsök plasztikai műtétei. Ezeket miért kezdte el?
Sz.Á.: A torzók, töredékek a művészettörténetet is foglalkoztatják. Nálam is valahogy előkerült a téma; leginkább az úgynevezett szépészeti beavatkozások miatt. A környezetünkkel is nagyjából ezt csináljuk, próbáljuk eltüntetni az életünkből a csúnyát, a hibásat – illetve azt, amit annak tartunk. Innen jött az ötlet, nézzük meg az élő fákat. Lefotóztam fákat, s ha volt a felületükön hiba, letört ághely, bármi, akkor azt vésővel körbevágtam, és egy fadarabbal kiegészítettem a helyet. A betoldást aztán megfaragtam úgy, mintha a fa része volna. Mindezt olyan módon, hogy a fa lehetőleg ne nagyon sérüljön, tovább éljen. Úgy, ahogy egy fadoktor tenné. Köztéri projekt is volt, mert ezek a fák természetesen a saját élőhelyükön maradnak, úgyhogy majd vissza fogok térni, hogy újra lefotózzam a fákat. Érdekel, mi történik a toldásaimmal, eltűnnek, a fa körbenövi őket, satöbbi. Aztán továbbvittem ezt a logikát és a gyümölcsök „hibáit” is javítani kezdtem. Manapság a nagyáruházakban már csak esztétikailag hibátlan gyümölcsöt vehetsz. Én főleg piacon vásároltam, ott előfordul ütődött, vagy rothadt felület is. Az alma, vagy narancs felületét kijavítottam egy másik alma, vagy narancs testéből átemelt darabkával. Persze a gyümölcsök felülete ezeken a helyeken újra bebarnul, úgyhogy tovább kell javítani, már egy nagyobb darabon. Míg aztán lassan az egész gyümölcs kicserélődik. Ugyanezt megcsináltam zöldségekkel is, hogy az abszurd még abszurdabb legyen. Mert hát kinek jutna eszébe javítgatni egy zsák krumplit?
