"Sok évtizeden keresztül elsősorban azzal léteztünk, hogy elrugaszkodtunk a magyaroktól, hogy nem adtuk meg magunkat, hogy rajtuk kívül és ellenükre éltünk: ez a magatartás létünk lakmuszpapírja" - állapította meg híres, 1965-ös esszéjében a szlovák nemzetről elmélkedve Vladimir Minác író. A szlovákok ugyanis a 19. század közepi nemzeti ébredésük óta többnyire a magyarokhoz viszonyították magukat, a magyar politikát szem előtt tartva alakították saját politikai életüket. Ahogyan Minác máig ható érvényességgel fogalmazott: "A magyarság a szlovák politika végzete."

A magyar köztudat nem tartja számon, hogy a szlovák nemzeti ideológiának ennyire hangsúlyos eleme a déli szomszéddal szemben megfogalmazott nemzeti érzés. Márpedig ezt sulykolják még a szlovák iskolai tankönyvek is. Míg Magyarországon az oktatás során alig tesznek említést az 1848 előtt a történeti országhatárok között élő szláv és egyéb népekről, a szlovák nyelv elnevezésében is megkülönbözteti az 1918 előtti és utáni Magyarországot. Előbbit Uhorskónak, utóbbit Madarskónak hívják, ezzel is jelezve, hogy a magyar etnikumhoz csak a mai Magyarország területe köthető, a korábbi egy magyarok által dominált, de soknemzetiségű ország volt.

Tagadhatatlan, hogy a modern nemzetté válás során formálódott szlovák történelmi emlékezet igen nehezen fogadta el azt a tényt, hogy az általuk lakott területek évszázadokig a magyar (majd évtizedekig a csehekkel közös) államhoz tartoztak. A 18. század második, illetve a 19. század első felében a szlovák nemzet történetének megalkotói azzal szembesültek, hogy népüknek - szemben a nemzeti önképüket ugyancsak akkoriban kialakító magyarokkal - nincs saját, jól körülhatárolható területe, nincsenek saját intézményei, és nincs saját irodalmi nyelve sem. Fel kellett tenniük tehát a kérdést: létezik-e egyáltalán szlovák nemzet? Annál is inkább, mivel még elnevezésük is bizonytalan volt - ellentétben például a csehekkel, horvátokkal -, mivel a szlovák szó a 18. század végéig egyszerűen szlávot jelentett, utána kezdték csak kizárólagosan a Magyarország északi részén élő szlávokra alkalmazni.

A legkönnyebben áthidalható problémának a nyelv kérdése látszott, mégis fél évszázadba telt az irodalmi szlovák megformálása. A 19. század elején ugyanis három nagyobb - a dialektusokban ma is felismerhető - szlovák nyelvjárás volt. Ezek jelentősen különböztek egymástól, nyugaton a cseh, keleten pedig a lengyel, az ukrán és a magyar hatások miatt. A nyelvi kérdés pikantériáját az adta, hogy dönteni kellett: a cseh legyen-e a szlovák nép irodalmi nyelve, s ezzel a cseh nemzet egy külön dialektust beszélő része legyen, vagy alkossanak egy külön szlovák irodalmi nyelvet, lehetővé téve ezzel az önálló szlovák nemzet megalapozását. Az előbbi mellett szólt, hogy szinte évszázadokon át a cseh volt az egyik legfontosabb nyelv a szlovákok életében, hiszen az evangélikus egyház - amelyhez a szlovákok jó része tartozott - e nyelvet használta, és ezen az úgynevezett biblikus csehen íródott a cseh huszita biblia. A katolikus szlovákok viszont ezt nem fogadták el, ami a 20. századig nyúló ellentéteket generált a különböző vallású szlovákok között. A reformkorban számos neves szlovák értelmiségi - mint például a pesti evangélikus lelkész, Ján Kollár - a cseh nyelv mellett állt ki. Ezzel szemben az egyébként evangélikus újságíró, költő, Ludovit Stúr a közép-szlovákiai nyelvjárás alapján 1846-ban kidolgozta az irodalmi szlovákot, amit az értelmiségi közvélemény a 19. század folyamán mint a mai szlovák nyelv alapját fogadott el. Stúrt pedig ebbéli érdemeiért azóta is a szlovák nemzet atyjaként tisztelik.

A nemzetté váláshoz mindenképpen szükség volt a saját történelem megteremtésére is. Mivel a szlovákok önálló állam nélküli nép voltak, e célból visszanyúltak ezer évet, s a bizánci forrásokban Nagy-Moráviának nevezett, mások mellett Szvatopluk által vezetett 9. századi szláv fejedelemséget tekintették az ősállamnak. Ez a teória azért is kapóra jött, mert általa látták bizonyítottnak, hogy már a magyarok előtt ezen a területen éltek, másrészt mivel a történészek nem tudják rekonstruálni Nagy-Morávia kiterjedését, könynyen azt lehetett mondani, hogy akár a mai Szlovákiánál is nagyobb területre terjedt ki. Ez a származástudat él máig a szlovákok körében, s csak kevés munkában említik, hogy túlzás lenne a 9. századi Kelet-Európában elszórtan élő szlávok egy e területen élő csoportját mai értelemben vett nemzetnek tekinteni.

Tény viszont, hogy az itt élő szlávokról a Nagy-Morávia bukása utáni kilenc évszázadban alig írtak valamit. Ezért az első modern szlovák történetírók nem is tárgyalták a középkort. Azt azonban mégis bizonyítani kellett, hogy közel ezer év alatt a nemzet továbbra is ezen a területen élt. Így alakult ki a "900 éves álom" mítosza, amely szerint a szlovák galamblelkű, dolgos nép, kérges, de nem véreskezű, amely nemzetként 1848-ban ébredt újjá. A máig elevenen élő mítoszt irodalmi alkotások is életben tartják, mint Pavel Jaros Ezeréves méh című regénye és az abból 1983-ban készült nagy sikerű film. A méhecske természetesen a dolgos szlovák nép metaforája.

Az efféle magyarázatok azonban tarthatatlanok voltak a magukra valamit is adó történészek számára. A sok száz éves hiátusról ezért a 20. század elejétől fokozatosan úgy tanítottak, hogy a 11. századi magyar állam tulajdonképpen a szláv közigazgatást vette át, Szent Istvánt két szláv nemes lovag, Hont és Pázmány segítette Koppány legyőzésében, Csák Máté pedig a szlovák területeket szerette volna egyesíteni uralma alatt. Értékelésük szerint a kereszténység védőpajzsa is Szlovákia volt, hiszen a királyi Magyarország a török időkben részben erre a területre szorult vissza. Ezek az állítások paradox módon a kommunista időkben tovább erősödtek, azzal a vulgármarxista társadalomtörténeti kiegészítéssel, hogy az elnyomó magyar főurak a szlovák népet nyúzták. Egy másik történetírói irányzat szerint Szlovákia történetéhez tartozik minden, ami az ország jelenlegi területén történt, s amit a tankönyvekben ma olyan fejezetcímek igazolnak vissza, mint "Szlovákia Luxemburgi Zsigmond idején".

Teljességgel figyelmen kívül hagyják viszont ezek a történelemértelmezések azt, hogy a szlovákok - a többi nemzetiséghez hasonlóan - a soknyelvű magyar királyságba tartoztak, s nemzetiségi konfliktusokról a reformkorig nem nagyon lehet hallani. 1848 e tekintetben is vízválasztó, ám inkább csak az utókor szemében. A szlovák nemzeti mozgalom prominensei ugyanis nem számítottak komoly tényezőnek az egész országot irányító Kossuth szemében (akinek rokona, Juraj Kosút egyébként éppen a szlovák oldalt erősítette). Gyengeségüknek a szlovák vezetők is tudatában voltak, Stúr egyenesen attól félt, hogy ellenük fordulnak honfitársaik, ha kimutatják magyarellenességüket. A szabadságharc katonái között számtalan szlovák nemzetiségű volt, akárcsak korábban Rákóczi seregében.

Az igazi törés sokkal inkább a dualizmus idejére tehető: ami a magyaroknak modernizációs sikertörténetet, az a szlovákoknak az asszimilációt, a kivándorlást, az elnyomást jelenti ma is. Ekkor lett az addig felhang nélküli tót népnév is pejoratív jelentésű, s terjedtek el a drótos tótokon és egyéb "tót atyafiakon" gúnyolódó történetek. A magyar nemzetállam kiépítésére való törekvés még a kulturális-nyelvi jogokat sem tette lehetővé a szlovákság számára, 1874-ben betiltották a szlovák középiskolákat, egy év múlva pedig a legfontosabb szlovák egyesületet, az 1862-ben alakult Matica Slovenskát (Szlovák anyácska). Ennek ellenére a függetlenség gondolata nyíltan csak elvétve fogalmazódott meg a szlovák politikusok fejében, realitássá csak a csehekkel való szorosabb kapcsolat után vált - igaz, csak egy velük közösen alkotott állam keretében. Ami egyébként a szlovákok másik traumája, hiszen a csehek soha nem ismerték el a szlovákok autonómiára való igényét, sőt Eduárd Benes még azt is következetesen tagadta, hogy létezne szlovák nemzet.

Egyes történészek ma már megkísérlik mítosztalanítani a szlovák történelmet, ám ez nem egyszerű feladat. A szlovákokban jelenleg ugyanolyan traumaként él a dualizmus korszaka, mint a magyarokban a trianoni döntés, ami ellenségképüket is meghatározza. Ritka még az olyan politikai tett, mint Pavol Hrusovsky kereszténydemokrata politikus 2003-ban parlamenti elnökként mondott beszéde, amelyben kijelentette, hogy "Szlovákia nem tárgya, hanem alanya volt a történelmi Magyarországnak", Szent István vagy Mátyás pedig a szlovákok királyai is voltak. Sokkal nagyobb visszhangot kapnak az olyan, a szlovákok számára nehezen emészthető kijelentések, mint a "lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok", vagy pedig a magyar nemzet újraegyesítéséről szólóak. Vagyis még mindig Minác (a római Vergiliust újrafogalmazó) aforizmája a legpontosabb leírása a szlovákok magyarokhoz való viszonyának: "Fuss a magyar elől, még akkor is, ha úgy tesz, mintha kezét nyújtaná."

RIBA ISTVÁN