2006. szeptember. 27. 14:51 Utolsó frissítés: 2006. szeptember. 27. 15:01 Kult

Specialisták a pódiumon

Több mint másfél évtizede, 1989-ben vendégszerepelt utoljára a Bécsi Állami Operaház együttese Budapesten. Akkor Richard Strauss zenedrámáját, A rózsalovagot adták elő, idén a Mozart-év egyik fontos magyar eseményeként a Figaro házasságát hozták el a Művészetek Palotájába. A Mozart- és Strauss-oeuvre évtizedek óta a Staatsoper repertoárjának tartóoszlopa, az együttes pedig a bécsi hagyomány specialistája. Élményekben gazdag estet vártunk, és nem csalódtunk.

Mozart: Figaro házassága
A Bécsi Staatsoper vendégjátéka a Művészetek Palotájában
szeptember 16.

Ioan Holender, a Staatsoper főigazgatója.
Minden hókusz-pókusz nélkül
© MÜPA
A nagytekintélyű direktor, Ioan Holender szívesebben jött volna valami kevésbé cselekményes darabbal, mint a Figaró házassága, mégsem kellett sokat kapacitálni, hogy a 2006-os felújítást prezentálja a magyar közönségnek, persze koncertszerűen. Sőt, vállaltan koncertszerűen. Mellőztek minden hókusz-pókuszt, fölültették a zenekart a pódiumra, hátul dobogóra vezényelték a kórust, elöl kényelmes sávot hagytak az énekeseknek. A Figaró házassága nem kíván nagy apparátust, így Mozart-korabeli létszámú zenekar játszott Ulf Schirmer irányításával, aki a csembaló mellől vezényelte a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán a produkciót, fergeteges jókedvvel. Schirmer kitűnő dirigens. Engedtessék meg itt összehasonlítani az előző bécsi vendégprodukció (Theater an der Wien) karmesterével, Bertrand de Billyvel, aki a Don Giovannit meglehetősen fásultan vezényelte, s hagyta szétesni a szerző által zseniálisan fölépített szerkezetet. Nos, Schirmer néha engedett a közbetapsoló publikumnak, de a művet pazarul egyben tartotta. Igaz, volt is kiket összefogni: az énekesek, ha egy szcenírozott előadásban a kulisszán kívülre kerültek volna, most csak lazán félreálltak. Ha azonban a muzsika premier plánba helyezte őket, teljes intenzitással léptek előtérbe. Tanulság: díszletben vagy anélkül is a hangszépségen, a zenei pontosságon túl a személyiség ereje adja a zenés színház savát-borsát, a többi járulékos elem.

A sugárzás persze nem egyforma erejű. Ricarda Merbeth tartózkodó, majdnem rideg grófnét formált. A neves szoprán Mahler VIII. szimfóniájának szólistájaként már járt a palotában; Mahler, Strauss inkább az ő világa, ebből a grófnéból hiányzott a hajdanvolt Rosina föl-föltörő természetes erotizmusa. Susannát Alexandra Reinprecht énekelte: ideális és eleven figurát teremtett, gyanítom: a szerző kedvelte volna. És elnyerte volna tetszését a Figarót megszemélyesítő Wolfgang Bankl is. Lent és fent egyaránt erőteljes, magvas hang, amely jó technikával és könnyedén szól – tulajdonosa így bátran koncentrálhat a jellemformálásra. Almaviva gróf szerepében a bécsi Operaház egyik sokat foglalkoztatott és sokoldalú művésze, Adrian Eröd mutatkozott be, és a korábbi favorit, Ferruccio Furlanetto méltó utódjának (sőt talán versenytársának) bizonyult. Mivel Cherubino „nemtelen” kamasz, nem zavart, hogy Sophie Marilley orgánumának minősége nehezen ítélhető meg.

A Bécsi Állami Operaház zenekarának tagjai ezen az estén két szolgálatot láttak el, otthonukban Donizetti operája, a Roberto Devereux volt műsoron, így a vendégjátékon a színpadi együttes egészítette ki a létszámot. Ősz van, ám a palotában tombolt a tavasz.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely