English Baroque Soloists
Karmester: John Eliot Gardiner
Km: Robert Levin – fortepiano, Bernarda Fink – ének, Kati Debretzeni – hegedű
augusztus 23., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Az English Baroque Soloists és Gardiner Ellentétes félidők © Gramofon

A Mozart műveiből összeállított koncert a C-dúr zongoraversennyel (K. 503) kezdődött, Gardiner állandó partnere, Robert Levin szólójával. Az amerikai zongorista által bemutatott látványos „show-elemek” ellenére fantasztikus muzsikust ismerhettünk meg személyében: akkora lelke van, hogy szinte kicsordul szívéből a zene. Hangszerén, a fortepianón – ezen a felvilágosodás korabeli zongoraelődön – ezer színben mutatta meg a mű játékosságát, humorát, fényét, sötétségét. Levin mintha a billentyűk mellől is kamarazenélt volna a zenekar muzsikusaival, a fuvolistával, a második hegedű szólammal, de a zene rezdülései iránti érzékenységéből is kiderült: nagyon érti Mozartot.

Tavaly az ő kiegészítésével mutatták be a torzóban maradt c-moll misét, a budapesti koncerten pedig az ő rekonstrukciójában szólalt meg Mozart hegedűre, fortepianóra és zenekarra írt egyik versenymű-töredéke (K. 315f). Ebben a tételben mutatkozott be szólistaként is a világhírű zenekar magyar származású koncertmestere, Kati Debretzeni. Hegedűhangja nem annyira nemes, sokszor bizonytalanul intonál, a karakterek megformálásában, a vonókezelés és az artikuláció változatosságában azonban ízelítőt adott zenekarának szinte végtelen gazdagságú játékkultúrájából. A művet két koncertária keretezte, de a szintén ünnepelt énekes sztár hírében álló Bernarda Fink nem tett rám különösebb hatást. Lehet, hogy színpadi megjelenése zavart meg: a sikerben fürödni vágyó díva pózában, büszkén emelt fővel, fájdalmat színlelően összevont szemöldökkel énekelte el Mozart két koncertáriáját (Ch’io mi scordi di te; Vado, ma dove?), amelyek világától teljesen idegennek éreztem ezt az őszintétlen habitust. Összességében az első félidő alatt nem éreztem, hogy a világ egyik legjobb régizenei együttesét hallom; a hangzás korántsem volt annyira tiszta, plasztikus és elementáris erejű, mint ahogyan azt lemezeiken hallani. A második félidő viszont meggyőzött. Ekkor ugyanis a brit zenekar nem csupán egy-egy pillanat erejéig, hanem bő fél órán át tartotta a publikumot azon az élményszinten és hőfokon, amelyben a közönség hazai koncertteremben csak ritkán részesül.

Elképesztő az a profizmus, amivel Gardiner kivitelezi saját olvasatát. Rendkívül jól ismeri a darabot, s – ahogy mondani szokták – „átvilágítja a partitúrát”. Ha egy új motívum, ritmusképlet jelenik meg, azt rögtön felmutatja, játssza bár a máskor elhanyagolt trombita vagy az üstdob. Értelmezi a művet: ízekre szedi, mégis egyetlen organizmus marad, élő szervezet, amely a fülünk hallatára tökéletes egységben jelenik meg. Áttetszővé válik, és benne még a bonyolult polifónia is játszi könnyedséggel szólal meg. Bámulatra méltó az a kidolgozottság, ami a zenekar játékán minden egyes pillanatban érződött, a hangszínek, a vonásnemek, az artikuláció sokfélesége, egyszóval mindaz, amit Kati Debretzeni játékában is megcsodálhattunk. Érdekes volt egy olyan művet hallani, amelyben az előadók az érzelmek tagadásával, profizmussal párosult hideg objektivitással és racionalitással hoztak létre valami olyat, ami végül – a finálé utolsó ütemeinek fokozásával – katarzishoz vezetett.

Bár az ünneplő közönség nem tágított, mégsem esett jól a ráadás. Mint Herreweghe és együttese idén májusban, Gardinerék is eljátszották az utolsó tételt a közepétől a végéig. Ami végképp kiábrándított: mintha gombnyomásra indult volna el a zene a már egyszer megcsodált árnyalatokkal, gesztusokkal. Az álom véget ért.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely