Zongorafesztivál Tiszadobon
Kocsis Zoltán hangversenye
Augusztus 8., Tiszadob, Andrássy-kastély

Keressétek mindenek fölött a szellem javait – a többit vagy megtaláljátok vagy nem érzitek hiányát. Ezt a gyönyörű Roger Bacon idézetet választotta mottójául a Tiszadobi Zongorafesztivál. Amikor kilenc évvel ezelőtt az első sorozatot meghirdette Hauser Adrienne - aki nem mellesleg erről a gyönyörű vidékről indult és lett jelentős pianista -, A zongora ünnepe Keleten címet adta fesztiváljának. A cím ma is használatos, mert valódi ünnep ez az augusztus eleji néhány nap.

Késő délután festők vásznára méltó fények ragyogták be a Tisza holtágát, amelyben délelőtt még fürödtek azok, akik nemcsak a zárókoncertre futottak ide. Aztán nyári zápor söpört végig a kerten, Kocsis Zoltán még kirándulóruhában kémlelte az eget, majd magát és a lassan gyülekező publikumot megnyugtatandó kijelentette: már derül. Nem az ő vára, hanem az Andrássyak kastélya. A távollétében halálra ítélt gróf Andrássy Gyula miniszterelnök, hazatérve az emigrációból, ezt egy Loire-menti kastély mintájára építtette. A most még itt működő nevelőintézmény lányai jól megtanulták a ház történetét, és elmesélik az érdeklődőnek, kalauzolják a házban, megmutatják, melyik szobában született a vörös grófnő, Andrássy Katinka azaz Károlyi Mihályné. Mások kendőket ragadnak, mert az eső tényleg elállt, a nézőtér székeit kezdik szárítgatni. Ezalatt a történelmi falak közt vacsorázhat a vendég, akit itt odaadóan szeretnek. Lehet, hogy szűk és kevés a mosdó, az ilyesfajta hibák akkor nőnek bűnné, ha rosszul bánnak az emberrel. De itt minden gesztus szíves, például olyan kellemes eleganciával navigálnak a parkolóba, mintha Párizsban tanulták volna.

Beesteledik, fények gyúlnak, a pódiumra jön Kocsis Zoltán. Mint a fesztivál kezdete óta, most is övé a záróest. Látni-hallani, hogy a közeli városokból, főként Nyíregyházáról érkezettek társadalmi presztízsnek tekintik, hogy jelen legyenek a koncertjén. Megszólal az első darab, Haydn e-moll szonátája, finoman és áttetszően, biedermeier törékenységgel. A mű hangvétele egyszerű, így a vacsoraidejüket töltő fecskecsaládok kedélyes lármája hozzásimul a darabhoz. Két Beethoven-szonáta következik, a kettőt egy évszázad választja el egymástól. Nem számtani tévedés, az E-dúrt még az 1700-as évek végén, az e-mollt pedig már a népek csatája után, 1814-ben komponálta a szerző. Az első játékos polifóniájához remekül csatlakozik a második élénksége – Kocsis semmit nem hangsúlyoz túl. Sajnos egyre többet kell törölgetnie a hangszert, mert ahogy hűl, úgy párásodik a levegő. A szünet után két Chopin polonéz és mazurka hangzik el, majd a remekül fölépített programban – szinte magától értetődően – három Liszt-darab jön, zárásképp a két legendából a Paolai Szt. Ferenc a hullámokon jár című. A közönség persze nem éri be ennyivel. Kocsis az égi lámpásra, a teliholdra mutatva kedves szerzőjétől, Debussytől zongorázik, s a publikum egy emberként olvad el. Ám a második ráadásszám után a billentyűkre hajtja a fedelet: a zongora ennyit bírt - mondja. A többit jövőre.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely