Egy amerikai Zemplénben
A Zempléni Fesztiválon egy sárospataki, de 1956-ban emigrált karmester népszerű művekből összeállított műsort vezényel szülővárosában, a szlovák határtól néhány kilométerre, a Kassai Filharmonikus Zenekar élén. Éppen abban a templomban, ahol majd’ hetven éve megkeresztelték. Tetszetős az elgondolás. A megvalósítás már kevésbé.
A Kassai Filharmonikus Zenekar koncertje a Zempléni Fesztiválon
Karmester: Járay István
augusztus 22., Sárospatak, Református templom
Az izgalmas műsorszerkesztésnek köszönhetően érdekes, eddig soha nem tapasztalt párhuzam mutatkozott a koncerten elhangzott művek között. A Leonard Bernstein West Side Story című musicaljéből összeállított szimfonikus táncok, Gershwin Egy amerikai Párizsban című műve és Dvořák Új világ szimfóniája – azon kívül, hogy mindegyik nagyszerű zene – abban is hasonlított, hogy mindhárom amerikaias dallamokból álló, laza füzér. A koncert műsora tehát ragyogóan kitalált ötletet tükrözött.
Ezen kívül azonban nem őrzök több kellemes benyomást erről a hangversenyről. Gyorsan ki is mondom: ilyen alacsony színvonalon muzsikáló zenekart még nem hallottam egy magára valamit is adó fesztiválon. Pedig a kassaiak okozhattak volna kellemes meglepetést is – magam is reméltem, hogy abban lesz részem –, hiszen hányszor találkozik az ember kitűnő együttesekkel, amelyekről azelőtt sosem hallott. Jóindulatom és bizakodásom az első szám alatt hamar elillant, ugyanis a Kassai Filharmonikusok előadásában a West Side Story részletei kínosan hamisan, rezes gikszerekben tobzódva szólaltak meg. Éppen abban a műben, amiben a rézfúvósoknak oly fontos szerep jut! A magukra maradt vonósok – a hegedűk, de főleg a csellisták – annyiféle hangon játszottak, ahány zenész ült a szólamban, a Dvořák-mű záróakkordja pedig úgy halt el a fafúvósokon, mintha egy leállított elektromos orgona sípjaiból fogyott volna ki a szusz.
Igaz, hogy többször hallhatóvá váltak olyan szólamok is, amelyek korábban előttem rejtve maradtak, de ez inkább az előadás esetlegessége, koordinálatlansága miatt fordulhatott elő. Amit nem is egészen értek, hiszen Járay István precíz ütéstechnikával felvértezett muzsikus. (Ez persze nem véletlen: hegedűsként Nagy-Britannia legjobb zenekaraiban játszott, világhírű karmesterek keze alatt, s a 20. század egyik legnagyobb dirigense, Sir Adrian Boult osztályában tanult.) A Pennsylvania állambeli Johnstown Egyetem zenei fakultásának tanára azonban „kívül maradt” a műveken, nem érezte a jazzy ritmusokat, nem „játszott rá” azokra – márpedig ezeknek a zenéknek a ritmika adja a savát-borsát. De Járay Istvánnak nem volt érdemi mondanivalója sem a művekről, s a zenei élmény szempontjából talán ez bizonyult végzetesnek. A koncert második részében elhangzott, megunhatatlan szimfónia – az első rész műveivel ellentétben – valószínűleg nem jelentett új feladatot a Kassai Filharmonikusoknak. Jóval magabiztosabban játszottak, és érdekes módon a második tétel elején a rezesek is gyönyörű tisztasággal szólaltatták meg misztikus akkordjaikat.
Remélem, másnap, Eperjesen már összeszedettebb produkciót hallhatott a közönség, és bízom abban is, hogy az általam családias hangulatáért, nyitottságáért és sokszínűségéért kedvelt Zempléni Fesztivál műsorára a jövőben nem kerül olyan produkció, amelynek tervezésekor a külsődleges szempontok előrébb kerülnek a zeneieknél.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely