Az amszterdami Concertgebouw Zenekara a Budapesti Mahler Ünnepen
Karmester: Mariss Jansons
szeptember 8., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mariss Jansons A Mahler-tradíció nevében © Gramofon

Rendkívüli örömre adott okot, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar tavaly indított Mahler Ünnepének idei programja a léptékváltás jegyében zajlott le. A Mahler-rajongók már most tegyék szabaddá a jövő év szeptemberének első hétvégéjét, a harmadik Mahler Ünnepre már most érdemes készülni.

Egy évvel ezelőtt a hazai Mahler-kultusz felélénkítése érdekében kezdeményezett koncertsorozat művészeti vezetője, Fischer Iván több célt is megfogalmazott. Mahler zenéjének magas színvonalú interpretálása mellett az elképzelések szerint fontos szerephez jut a kortárs zene és Mahler kapcsolatának sokoldalú körbejárása, a hazai Mahler-kutatás megélénkítése, valamint Mahler személyiségének, életművének ismeretterjesztő bemutatása. Éppen ezért tavaly egy magyar zeneszerzőt (Tihanyi László), idén pedig már ötöt (Orbán György, Vajda János, Láng István, Gyöngyösi Levente, Kádár Mátyás) kért fel, hogy kifejezetten az Ünnep számára komponáljanak új darabot. Tekintettel Mahler Budapesten eltöltött opera-karmesteri éveire, Mahler és a magyar szellemi élet viszonyát tárgyaló szimpóziumot tartottak, a Művészetek Palotájának előterében kiállítást rendeztek, és a tavalyi fesztiválhoz hasonlóan idén is megjelentettek egy programfüzetnél jóval tartalmasabb, igényesen kivitelezett, kétnyelvű Mahler-könyvet, amit – nem lebecsülendő – a tavalyival azonos áron lehetett megvásárolni. A program egy hideglelős szellemidézéssel is bővült: egy rekonstruált gépzongora Mahler játékát reprodukálva szólaltatta meg az V. szimfónia nyitótételét, valamint a IV. szimfónia fináléját. Az Ünnepre időzítve adott hangversenyt az amszterdami Concertgebouw Zenekara, Mariss Jansons vezényletével. Mindezek fényében értendő e recenzió címe; a világhírű holland együttes koncertjével kapcsolatban fanyalogni csak az ünneprontás terhével lehet.

A fanyalgót menti, hogy az amszterdami zenekar évszázados Mahler-tradíció letéteményese. Nemcsak azért, mert Mahler többször is vezényelte műveit e zenekar élén, hanem azért is, mert éppen ez az együttes volt az (Willem Mengelbergnek köszönhetően), mely egyedülálló módon még Mahler életében valóságos Mahler-kultuszt teremtett Hollandiában. Olyan időkben, amikor a világ koncerttermeiben jobbára értetlenkedve fogadták a zeneszerző műveit. S mindezeken túl, ezt az együttest ma a világ legjobbjai között tartjuk számon, egyszóval nagy elvárással tekintettem a koncert elé.

A hangverseny Beethoven Egmont-nyitányával kezdődött, s a zenekari hangzás a várakozásnak megfelelően eszményi volt. A csellók erőteljes gesztusai, a teljes vonóskar kimunkált, sűrű tónusa, majd a fúvós-színek, mind-mind csodálatot keltettek. Bizonyára Mariss Jansons már megszokta „hangszerének” rendkívüli kvalitásait - úgy tűnt, hogy nem akar minden lehetőséget a fülünk előtt kipróbálni, alapjáraton működtette együttesét. Néha hosszú másodpercekig leeresztett karral hagyta, hogy „guruljon” a gépezet. Ennek az lett a következménye, hogy az Egmont-nyitányban furcsa, de legalábbis vitatható tagolással és tempóváltásokkal találkoztam. Az kétségtelen, hogy a következő műsorszám – Hans Werner Henze Sebestyén álma című nagyzenekari darabja – olyan perfekt előadásban részesült, ami feljogosítja a kritikust, hogy magáról a darabról is véleményt alkosson. A nyolcvanéves német sztárzeneszerző nagyvonalú, színes, professzionális darabot alkotott, bizonyos, hogy nem az örökkévalóság számára. Kisebb célt tűzött maga elé: ez a mű nem készteti az átlagos koncertlátogatót arra, hogy zenehallgatási szokásait felülbírálja.

A főfogás, a Mahler-ünnephez szorosan kapcsolódó darab az egykori pesti operaházi zeneigazgató Első szimfóniája volt, melyet 1889-ben a budapesti közönség hallhatott először a világon. Az előadás tökéletes volt, de sem karakteresnek, sem izgalmasnak, sem megrendítőnek nem nevezném. Úgy tűnt, hogy Mariss Jansons – aki számomra a bécsi újévi koncerten is csalódást keltett – nem tudta saját képére formálni a „Titán” szimfóniát. Lehet, hogy neki volt igaza. Nem akart szembesülni önmagával, és részben emiatt minket sem szembesített tulajdonképpen semmivel.

Molnár Szabolcs