Az emberek életük során átlagosan hét-nyolcszor váltanak munkahelyet, s igazán szerencsésnek mondhatja magát, aki minden alkalommal saját elhatározásából lépett tovább. A többség egyszer vagy többször, de megéli az elbocsátással járó gyötrelmeket, a megaláztatást, a saját maga iránt érzett kétségeket, a jövője miatti aggodalmat, a jeges rémületet, amit rátámaszkodó emberek iránti felelősségérzet okoz. Ám az első ijedtség után az ember ráeszmél, hogy holnap még nem kell éhen halni, így a talpra állásra, sőt egy új, a korábbinál eredményesebb karrierszakasz felépítésére is megvan az esély.

1. Talajfogás
A legtöbb elbocsátás nem tesz rosszat a menesztettnek. Az emberek ugyanis többnyire jobban ragaszkodnak a megszokásaikhoz, mint az érdekükben állna. Akkor azonban, amikor világossá válik, hogy a megszokott módon nem mehetnek tovább a dolgok, például amiatt, hogy elveszítették az állásukat, felemelik a fejüket, számba veszik a lehetőségeiket, felmérik a kapcsolataikat, leporolják rég elfelejtett terveiket, új álmokat szőnek, s végül sokkal inkább élő embernek érzik magukat, mint az elbocsátásuk előtt. Mivel a nagytöbbség képes elhelyezkedni, sőt megtalálni ismét a helyét, a kényszerű állásváltoztatás eredendően nem rossz. Ezért érdemes minél előbb megnyugodni, felfedezni, hogy a történtek ellenére van talaj a lábunk alatt, s megtenni az első lépést egy új állás irányába.

2. Mi történt?
Ahhoz, hogy el lehessen indulni az új feladatok megkeresésére, először be kell határolni, hogy a régi helyen mi ment rosszul, hogy hasonló szituációkban ugyan azok a hibák ne fordulhassanak elő ismét. Érdemes megvizsgálni az elbocsátáshoz vezető úton milyen előjelek figyelmeztethettek volna az állást fenyegető veszélyekre. Formailag például a rosszul fogalmazott munkaszerződés adott lehetőséget az elbocsátására, valamilyen magatartásbeli hiba vezetett-e idáig, az elbocsátott maga mekkora mértékben játszott közre abban, hogy megváltak tőle (például kellőképpen képezte-e magát, megfelelő szakmai kapcsolatokat ápolt-e, elég szorgalmas volt-e, voltak-e vetélytársai a munkahelyén, s másokkal összehasonlítva jól reagált-e az őt érő kihívásokra stb.), elkerülhető lett volna-e egyáltalán az elbocsátás.

3. Mit várnak el mások?
A helyzet, amibe egy elbocsátott kerül, nem csak őt magát, hanem a környezetét is érinti. Ezért nem szabad félni, hogy megkérdezzük másoktól, hogy ők hogyan látták a történéseket. S bár ilyenkor az ember rendkívül izgatott, felkavart nem feledkezhet meg róla, hogy kimutassa a nagyrabecsülését az emberek iránt, akik fontosak a számára, szereti őket, s hasonló érzelmekre számít tőlük. Ráadásul az elbocsátás nagyon rosszul érinti a hozzátartozókat, akik esetleg maguk is támogatásra szorulnak. Ezért a nehéz helyzetben az elbocsátott mutassa meg, hogy még mindig legény a gáton, van tartása, s ezt éreztesse a környezetével, akik hálásak lesznek ezért.

4. Kik lehetnek a támogatók?
Aki annyira szemérmes, hogy a problémáit igyekszik elleplezni, s nem kéri mások segítségét, nehezen talál megoldást. Senki se gondolja, hogy majd egyszer csak megvilágosodik a világ előtt, hogy mit szeretne csinálni, vagy mire is volna képes igazán. Ezért elő kell venni a családi, a baráti és főleg a szakmai kapcsolatokat, s a segítségükkel nekilátni a lehetőségek feltérképezésének és feltárásának. Bízni kell benne, hogy a dolgok jobbra fordulnak, de tenni is kell ezért.

5. Mi érdekel igazán?
Ha valaki elveszíti az állását persze jó, ha a jövőbe tekint, de előtte nézzen pár pillanatra a háta mögé is. Ott látja ugyanis azokat a dolgokat, amelyekkel élete során foglalkozott, s amelyek az esetek többségében világosan megmutatják, hogy karrierjét képes önmaga is befolyásolni. Mi több felfedezheti azokat a motívumokat, amelyek a pályáján eddig előre hajtották. Így könnyebb azonosítani, hogy melyek azok a dolgok, amelyek igazán vonzók, amelyekkel szívesen foglalkozna, amelyek közelébe kerülni a valódi előrelépés érzését adhatnák. Egyszerűbben fogalmazva a korábbi élettapasztalatokat is felhasználva meghatározható, hogy mi is az ami emberünket igazán érdekelné.

6. Mi lesz a következő lépés?
Ha az érdeklődést sikerült meghatározni, eljön a pillanat, amikor dönteni kell, hogy mit akarsz kezdeni magaddal. Számba kell venni a képzettséget, a tapasztalatokat, a szakmai kapcsolatokat, a továbbfejlődés lehetőségeit, a kereseti tényezőket, stb. Ebben a periódusban érdemes tanácsot kérni a barátoktól, a családtól, s akkor sem szabad megijedni, ha a különféle tényezők eredője arra mutat, hogy most nagyot kellé váltani.

7. Megtalálni az új állást
Ha már sikerült körvonalazni, hogy a behatárolt érdeklődési körben és az adott szakmai képzettség, ismeretek, kapcsolatok koordinátái között hol van esély az új állás megszerzésére, akkor hozzá kell fogni annak becserkészéséhez. Nincs jobb kifejezés: a majrét itt már végképpen félre kell dobni, s a technikai feladatokra kell koncentrálni. Meg kell írni, vagy le kell porolni a az önéletrajzot, meg kell fogalmazni a motivációs levelet, fel kell kutatni a potenciális mentorokat, ajánlókat, el kell küldeni a pályázati anyagokat, fel kell készülni az interjúkra, az ott várható kérdésekre egyebek mellett a potenciális munkaadóval, a szakmai problémákkal vagy a piaccal kapcsolatban. Az ingterjúkhoz még annyit, hogy egy elfogadható öltözet ruha és egy pár jó cipő ehhez – az esetek döntő többségében – azért szükséges. Az első menetben ritkán sikerül a nagy áttörés, ezért türelemre és elszántságra is szükség van. Sohasem szabad feladni.

8. Elfoglalni az új pozíciót
Az új állás elfogadása mindig nagy öröm, de egy munkahelyen mindig az első, az ismerkedési időszak a legnehezebb. Az akkor kialakított kép és emberi kapcsolatok nagyban meghatározhatják, hogy ki-ki hogyan boldogul egy adott cégnél. Az első időben feltétlenül érdemes visszajelzéseket kérni, s folyamatosan kontroll alatt tartani, hogy miként halad előre a beilleszkedés. Nem baj, ha keményen dolgozó, megbízható és jó szakembernek gondolnak bennünket. Másfelől nem szabad megfeledkezni azokról az emberekről sem, akik segítettek újra munkát találni. Ezt illik megköszönni nekik. Végül a lehető legtöbb embert, aki fontos vagy frontos lehet a jövőben, értesíteni kell róla, hogy hol sikerült kikötőbe érni.