Emlékeznek még, márciusban milyen hamar beleszoktunk az éppen formálódó új életünkbe? Megtanultuk, hogy mikor mehetünk le a boltba, beszereztünk egy csomó maszkot, amit azóta is próbálunk valahogy elviselhetően hordani, betartjuk a távolságot, kártyával fizetünk, nem szervezünk házibulikat, és már minden létező videochat alkalmazást pontosan ismerünk.

Be kell valljam, van, ami hiányozni fog a tavaszi belassulásból.

Ott van például az átkozott karanténoktatás, amely ugyan próbára tette a türelmemet, de közben jó érzés volt együtt lenni a gyerekekkel, pláne, hogy azelőtt folyton azon görcsöltünk, hogy nem vagyunk velük eleget. Megszűnt az állandó rohanás is, hiszen senkit nem kellett időre elhozni a suliból és oviból, és a nagyszülőket sem kellett már leváltani, akik addig gyakran elhozták őket és vigyáztak rájuk.

Jó érzés volt tavasszal otthon elnyújtani a fektetést, este hétkor még betenni egy filmet, mert másnap reggel senkit nem kellett korán kikönyörögni az ágyból. Ami korábban legfeljebb hétvégi program volt, vagyis hogy egy régi projektort a szoba közepére állítva varázsolunk mozitermet a nappaliból, az mindennapos szórakozássá vált.

Jó érzés volt, hogy a hétvégenként a gyerekkel a pesti utakon is bringázhatsz és rollerezhetsz, ilyet utoljára a wekerlei nagymamánál tapasztaltam gyerekkoromban, ahol nyugodtan lehetett tollasozni az úttesten, mert ha jött néha egy kocsi, akkor oké, félreállunk. De tavasszal amúgy autóval is jó érzés volt nyugodtan végigsiklani az üres körúton, pláne úgy, hogy még a benzin ára is lement.

Néha esténként, fáradtan annak örültem, hogy most aztán semmit nem kell kitalálnom, hogy kimentsem magam az esti buliból, és nem kellett paráznom azon sem, hogy valamilyen utolsó pillanatban érkező bréking hír nem tesz-e keresztbe az esti színházi programunknak, mert hát ahogyan bulik, úgy színház sincs egyáltalán, és hát közben a bébiszitter órája sem ketyeg.

Még talán azok is kicsit jobban érezték magukat a karantén alatt, akik amúgy esténként irigykedve pörgetik végig az Instát, látva, hogy az összes ismerősük folyamatosan külföldi üdülőhelyeken illegeti magát. Idén az ismerősök is legfeljebb a kovásszal tudtak pózolni.

Jó érzés volt néha belegondolni, hogy év végéig nem kell vécépapírt, szappant, meg rizst vásárolni, tele a spájz. Ez tényleg megnyugtató érzés. Ahogyan az is, hogy ha beülni már sehová sem tudunk, legalább a legjobb burgerek jönnek házhoz, így mi sem halunk éhen, és ők sem.

Jó volt tavasszal az üres utcákon kódorogni. Máskor is szeretek, akár nyaralóhelyen hajnalban kimenni a hűvös, kihalt utcákra, találni egy már nyitva tartó pékséget, megvenni a reggelinek valót, közben megfigyelni a sürgölődést a közeli halpiacon. Idén persze halpiac közelébe sem kerültünk, viszont az üres utcához még csak fel sem kellett kelni hajnalban.

Örülök, hogy megléptük azt, amit máskor aligha tettünk volna meg, hogy nyár elején, a suli napjaiban terápiás céllal lementünk a Balcsira, mert a Zoomra a kemping wifijéről is be lehetett csatlakozni. Jó volt később, augusztusban látni, hogy bár a külföldiek elmaradtak, a Balaton így is dugig megtelt.

És a távoktatásnak is megvolt a haszna: meghatározó családi döntésekhez segített eljutni, ráébresztett például arra, hogy a fiunknak iskolát kell váltanunk.

Aztán jött a szeptember, kaptam az olvasóktól hideget-meleget, amikor megírtam, hogy ellátogattunk a fiammal a budapesti szuperkupadöntőre, de őszintén szólva az páratlan élmény volt: máskor mikor tudtuk volna megtenni, hogy meló és iskola után trolira szállva, a sarki boltban vásárolt ropival a táskánkban elslattyogunk egy Bayern–Sevilla-meccsre? Ahol végül szerencsére nem is kaptunk el semmilyen fertőzést.

Ilyen, a lelassult életünkről szóló személyes emlékei mindenkinek vannak, úgyhogy hadd meséljek valami olyasmiről is, amibe kevesebben látnak bele: hogy mit jelentett a járványhelyzet újságírói, lapszerkesztői szempontból.

És azt kell mondjam, hogy gyakran felvillanyozó volt.

Most persze kicsit tartok attól, hogy a lelkesedésem rosszízűnek tűnik, szóval gyorsan rögzítem: természetesen nem az a tudat a felvillanyozó, hogy ebben a válságban mennyi emberi szorongás, aggodalom, magány, gyász sűrűsödik össze, mennyi vállalkozás és család megy tönkre, hogy mennyi nagy terv foszlik szerteszét. És azt se higgye senki, hogy egy híroldal szerkesztőjeként pusztán a rendkívüli idők miatt megugró olvasottság okozott nekem örömet. Ennél ugyanis többről van szó.

Arról, hogy nekünk ebben a helyzetben helyt kellett állnunk, és motiváló érzés dokumentálni egy olyan példátlan, az egész világon végiggyűrűző, nagybetűs ESEMÉNYT, amely tényleg mindenkit érint, szegényt és gazdagot, fiatalt és időst, ismeretlent és hírességet.

Azt hiszem, az ember az ilyen percekért akar újságíró lenni: amikor azt érzi, hogy a felelősséggel leírt szónak minden korábbinál nagyobb ereje van. Én legalábbis soha ennyire nem éreztem még, mint ezekben a hónapokban, hogy ilyen egyértelműen elvált volna a hír a nemhírtől, a porhintés a valódi információtól, a szakember a szerencsevadásztól, a lényeges a lényegtelentől.

Ha nincs a vírus, akkor idén tavasszal a szokásos politikai PR diktálta volna a közéleti napirendet. Az év elején már láthattuk ennek a jeleit, amikor az önkormányzati választási bukták után a miniszterelnök kijelölte legújabb célpontjait: a gyöngyöspatai romákat és a börtönkártérítésekben utazó ügyvédeket. A vírus viszont nem volt tekintettel a hecckampányra, a járványhelyzet kikényszerítette, hogy a kormány rávegye magát, és azzal foglalkozzon, ami igazán fontos, és valódi intézkedéseket próbáljon hozni egy valódi problémákra.

Az is kiderült például, és ezt ne hallgassuk el, hogy a magyar kormány tavasszal képes volt a vírushelyzetet komolyan is venni, és innen nézve kifejezetten sajnálhatjuk a brazil, amerikai, iráni és különféle kaukázusi polgártársainkat, akik tényleg komplett idiótákra bízták az országukat (már akinek volt valódi beleszólása ebbe).

De hogy ne legyen ilyen egyszerű, sajnos az is kiderült, hogyan bújt elő a válsághelyzetben a magyar kormány hatalmi logikája, és például hogyan voltak képesek az amúgy észszerű intézkedések mellett autoriter szellemű, átláthatatlan kommunikációt folytatni: ilyen volt, amikor a sajtó felelős, hiteles tájékoztatása helyett néha színjátéknak beillő sajtótájékoztatót foganatosítottak, megszűrt kérdésekkel, vagy amikor kiürítették a kórházakat, még ma sem tudjuk, pontosan milyen motivációból.

Úgy kezdtem ezt a cikket (és az egész cikksorozat erről szól), hogy a pozitív élményekről beszélek, szóval el is mondom, ebben mégis mi volt a jó: az, hogy ilyenkor, amikor a kormányzati Patyomkin-sajtótájékoztatók, a nyilatkozatstopok, elzárkózó források, a központosított tájékoztatás és az időnként átláthatatlan járványügyi adatok között nem érkeznek hiteles, transzparens válaszok a döntéshozóktól, hanem maguk az újságírók járnak utána és derítik ki, hogy mi folyik valójában az ország kórházaiban, hogy mennyi pénz folyik el válságkezelés címén, hogy mire használja a hatalom a rendkívüli helyzetünket, és mire a személyes adatainkat, akkor úgy érzem, hogy egyre kevesebb embernek kell bizonygatni, hogy miért van szükség független, a saját lábán is megálló, a lényeges kérdéseket feltevő, elemző és a propagandát leleplező sajtóra. Hát ezért.