Van abban valami tragikus, hogy jelenleg a világon talán Szerbia politikai berendezkedése hasonlít leginkább Magyarországéra. Nem csoda, hogy Aleksandar Vučić szerb elnök óriási cimborája Orbán Viktornak. Furcsa páros ők, hiszen míg Orbán Viktor Soros-ösztöndíjas liberálisból vált különböző kanyarok után álnemzeti diktátorrá, Aleksandar Vučić a XX. század utolsó fele egyik legvéreskezűbb zsarnokának, Slobodan Miloševićnek volt a propagandaminisztere. Igen, annak a szerb diktátornak, aki haverjaival a fél Balkánt porig rombolta, ezreket gyilkoltatott meg, amúgy pedig zsigerből gyűlölte a magyarokat. Ma ehhez az emberhez rohangászik Orbán még vírus idején is. Persze nem véletlenül, hiszen Szerbiában ma ugyanúgy a párttagság az előrejutás záloga, a szabad sajtót üldözik, az ellenzékieket megfenyegetik, közben pedig a fiatalok tömegével hagyják el az országot, ahogyan itthon. Ebben a számunkra nem ismeretlen rendszerben kellett volna a szerb ellenzéknek értékelhető eredményt felmutatnia. Nos, ez nemhogy nem sikerült, de tragikus vereséget szenvedtek. A kormánypártok a szavazatok több, mint 70 százalékát zsebelték be és a parlamentbe csak egyetlen valóban ellenzéki erő tudott becsúszni pár képviselővel. Hogy miért? Íme, pár tanulság:

1. A bojkott nem működik: Itthon is gyakran elhangzik az érv, hogy az ellenzék miért megy be az Országgyűlésbe? Hiszen – mondják egyesek – ha nem vennék fel a mandátumot, sőt, kivonulnának a közéletből, akkor majd a világ észbe kap, hogy illegitim a rendszer. A szerb ellenzék nagy része most erre apellálva bojkottot hirdetett. Az eredmény betonbiztos kormánypárti kétharmad, az ellenzék pedig kiírta magát a politikából, mert ezután még annyi megszólalási lehetőségük sem lesz, mint amennyi eddig volt. A világ meg nemhogy nem kapott észbe, de azóta is szorgosan gratulálnak a győztesnek. Senkit sem érdekel, hogy a választási részvétel az 50 százalékot sem érte el. Persze, a győztes Szerb Haladó Párt ugyanúgy az Európai Néppárt (EPP) tagja, mint a Fidesz. A kivonulás, a bojkott és csendes ellenállás tehát nem működik.
2. A megosztottság nem működik: Bár a legtöbb ellenzéki párt a bojkottal saját magát darálta be önként és dalolva, néhányan azért elindultak. Ám mivel a társadalom ellenzéki feléhez inkább a bojkott híre jutott el, az elinduló ellenzékiek sem kaptak szavazatot. A legerősebb ellenzéki párt, Aleksandar Šapić pártja sem ért el 4 százalékot sem és csak azért került be a parlamentbe, mert nemrég levitték a bejutási küszöböt.
3. A civil jelöltek nem oldják meg: A végső kétségbeesések örök reménysége, a politikán kívülről érkező, teljesen civil jelölt Szerbiában is megjelent. Az ország egyik leghíresebb színésze, Sergej Trifunović osztotta ki magára ezt a szerepet, hogy aztán egy lelkes kis stáb segítségével sikerüljön átcsetlenie-botlania a politikai csatamezőn. Még kettő százalékot sem kapott. Nem csoda, mert sem kapcsolatai, sem beágyazottsága, sem pedig „szakmai tapasztalata” nem volt. Márpedig ahogyan a kamionsofőrködéstől a tanításon át egészen a politikáig minden mesterségnek megvannak a maga fortélyai, amelyeket sok idő megtanulni, úgy várható volt, hogy a híres színész nem vált egyszeriben politikai tálentummá. Ez pedig megpecsételte sorsát.
4. A határon túli magyarságot duplán nyomják el: A választás másik nagy „nyertese” a határon túli magyarok kilóra eladásának bajnoka, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) lett, akik büszkén jelentették be, hogy évtizedek óta ennyi mandátumot nem nyertek, pedig hát közben a délvidéki magyarság felére apadt. Azt nem tették hozzá, hogy mindez azért lehetett, mert az ellenzéki pártok bojkottálták a választást, ők meg a magyarság felét a Fidesszel és a szerb kormánypárttal karöltve gyarmatosították és fenyegetéssel, ellehetetlenítéssel szavazógéppé alázták, a másik fele meg mindezt látva inkább meg sem állt Nyugat-Európáig. A többi már csak logisztika. Szégyen, hogy amit több évtizednyi asszimiláció és elnyomás nem tudott megtenni, azt a Fidesz, a cimborái és a korrupt határon túli magyar pártok, mint a VMSZ pár év alatt elérik. Miközben a magyarok elfogynak, az ő hatalmuk nő.

Két évvel a következő országgyűlési választások előtt nem árt, ha szemünket Belgrádra vetjük. Csodát várni, nyugati segítséget remélni, az ellenzéket öngyilkos akciókba belehajszolni nem jó ötlet. Amit tehetünk, az az együttműködés és a kemény munka. Ha Szerbiában az az 53 százaléknyi szavazó, aki tegnap nem ment el az urnákhoz, leadta volna szavazatát, ma egészen más országban ébredtek volna. Mi 2022-ben nem hagyhatjuk, hogy úgy járjunk, mint ők. Úgyhogy munkára fel! Számítunk rátok, számíthattok ránk!

A szerző európai parlamenti képviselő (Jobbik)