Postára nem spirálfüzetért, kulcstartóért, biztosításért, szerelmes regényért megy az ember, hanem csekket befizetni, levelet feladni, hivatalos ügyet intézni. És nem is azért dolgozik ott, hogy dülöngélő pottyantós budiba járjon az udvarra, miközben a szél süvít a fal réseiben. Drámai magyar abszurd a határon, postán innen és túl, az állami szektorban. Vélemény.
Azok ismerhetik Kelebia nevét, akik néha megfordulnak Szerbiában, különben nincs semmi különös a kis határfaluban. Az év elején pár napra felkapta a sajtó a települést, cikkek, tudósítások születtek, aztán elült az is. Miért ne ült volna el, ha ebben az országban szinte már minden napra jut valami, ami újabb határátlépést jelent – csak éppen nem Szerbia felé.
Január elején öngyilkos lett a falu postamestere, Kumich László. Búcsúlevelet hagyott, melyet a belső hálózaton keresztül minden dolgozó megkapott. Tettének okául a postán uralkodó áldatlan állapotokat jelölte meg. Azt, hogy nem győzik a munkát, melybe a normális postai szolgáltatásokon kívül most már minden kutyafüle-macskafarka beletartozik: áruljanak kulcstartót, spirálfüzetet, biztosítást, sorsjegyet, szerelmes regényt. Mindez önmagában is abszurdum, még inkább az egy kis lélekszámú településen.
Postára ugyanis nem spirálfüzetért, kulcstartóért, biztosításért, szerelmes regényért megy az ember, hanem csekket befizetni, levelet feladni, hivatalos ügyet intézni. S mivel az ember jellemzően siet, ezért ingerülten válaszolgat a szerencsétlen alkalmazott kérdéseire, amikor azt tudakolja, hogy akar-e biztosítást kötni a házára, autójára, talicskájára. A postás számára is iszonyú terhelő és frusztráló, hogy olyasmire kényszerítik, amit utál, nagyon jól tudja, hogy mások is utálnak, és legalább haszna sem sok.
Kumich László azonban nemcsak erre hivatkozott búcsúlevelében, hanem az áldatlan munkakörülményekre is. Tudjuk, hogy Magyarország fénysebességgel távolodik a XXI. századtól, de azt azért nem gondolná az ember, hogy egy munkahely, kiváltképp állami munkahely nem tudja biztosítani azokat a körülményeket, melyek a dolgozó fizikai jóllétéhez szükségesek. 40 éve emelt, majdnem összedőlő pottyantós budira kell járni, hóban-fagyban-latyakban? Süvít a szél a fal réseiben? Miközben a cég vezetője milliókat keres, a dolgozó pedig nem tud megélni a fizetéséből?
Világos, hogy néhány kiemelt összegű fizetés csökkentése nem oldaná meg az évek, évtizedek óta halmozódó problémákat, de legalább a szolidaritás, a problémák tudomásul vételének a jele lenne.
A munkakörülmények katasztrofálisak, a fizetések nemkülönben. Ha valaki rákeres az interneten a postai dolgozók munkahely-értékeléseire, akkor ilyesmit olvashat: „Iszonyat az egész. Kevés fizetés. Gyakran előfordul, hogy reggel 7-től este 7-ig is ott kell lenni. Az ajánlást kötelezően mondani kell. Minden egyes ügyféltől elkérni a hűségkártyát, sorsjegyet ajánlani és egy terméket is ajánlani (pl. Biztosítást). Lélekölő az egész.” „Nagyon szemét cég csak hajtani tudnak nincs magánélet, mert már abba is beférkőzött a posta! Ha idő előtt meg akarsz dögleni csak ajánlani tudom.” Mindezt nevetséges fizetésért.
Ha valaki csak legyint erre, mondván, így működik az egész állami szektor, a MÁV-tól kezdve az egészségügyön át az oktatásig – sajnos, igaza van. Mindenhol kevés a munkaerő, embertelenek a munkakörülmények, kevés a fizetés. A rendszer kizsigereli, megalázza, kizsákmányolja a tanárt, a szociális munkást, az óvodapedagógust, az ápolót, a vasutast, a könyvtárost. Kumich László azt írta búcsúlevelében, neki nem csupán a munkája, hanem a hivatása volt a posta. A rendszer éppen ezzel zsarol: a hivatástudattal. Ezért tűrd el a rossz fizetést, a pottyantós budit, a cinikus dilettánsok hadát a fejed fölött: mert neked ez a hivatásod.
Csakhogy a rendszer nem természeti szükségszerűség. A rendszert emberek találják ki, üzemeltetik, vagy tesznek úgy, mintha üzemeltetnék. Egy gyakorló háziasszony is ki tudja kalkulálni, hogy ha nem törődnek valamivel, nem invesztálnak bele, akkor szét fog rohadni. Ha nem becsülik meg a dolgozót, akkor el fog menni. Úgy tűnik, a vezérigazgató uraknak és egyéb döntéshozóknak ez nem megy. Olyan rendszereket tartanak fenn, melyek embereket darálnak be, aláznak meg, tesznek beteggé, vagy éppen hajszolnak a halálba. Nem ők húzzák meg a ravaszt, de ők adják a dolgozó kezébe a pisztolyt.
Ha belegondolunk, emberek százezreiről van szó, és azok családjáról, vagyis ennek az egyre fogyatkozó lélekszámú országnak a jelentős hányadáról. Úgy tűnik, ez nem tétel. Nem fontos. A propaganda azt harsogja, hogy megvédjük a családokat, csak éppen közben tönkreteszik ennek a több százezer embernek a családját.
Január elején az egyik legtragikusabb dolog történt ebben az országban, ami történhet: egy hivatástudó ember nem a hivatását, hanem az életét dobta el. Ennek soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad megtörténnie. A magyar állam teljes csődje ez. A magyar állam egy határmenti postafiók, a kert végében az éppen összedőlni készülő pottyantós budival.
Je suis Kumich László.
| Helyreigazítás |
Cikkünk eredeti változatában tévesen szerepelt, hogy a vezérigazgató érkezett volna a tragédia helyszínére, és kegyeletsértően viselkedett volna. Mint arról a Magyar Posta tájékoztatta szerkesztőségünket, egy másik vezető kereste fel a postahivatalt, kinyittatta azt, de nem tétette el onnan az ott elhelyezett mécseseket. A Magyar Posta egyben jelezte azt is, hogy "a kelebiai postaépület mindenben megfelel a mai elvárásoknak: nincs "pottyantós budi", nem "süvít be a szél", sem a fal réseiben, sem a nyílászáróknál." |
A szerző irodalomtörténész, kritikus
