Megindul a kapkodó visszavonulás, a tisztek zavarodottak, a németek lefoglalják a vonatokat, a magyarokat hátrahagyják. A magyar főparancsnok koncolással fenyegeti a kétségbeesett, visszavonuló honvédokat. A harcoló alakulatok hátországában állomásozó Lindner László hét nappal a pusztító szovjet offenzíva után szerez tudomást a fronti borzalmakról és ő is megkezdi visszavonulását Kijevbe. Eddig kiadatlan második világháborús naplóból közöl töredékeket a hvg.hu.
A Háborús napló előző részeit itt olvashatja, a doni katasztrófa 70 évfordulójával kapcsolatos cikkeinket pedig itt.
1943. január 20., szerda
Délután a következő távmondat érkezik: „A 132. tgk.o. törzs és szállító eszközeinek fele oszlopparancsnok (Bodrogi Imre zls.) parancsnoksága alatt vasúti szállításra kerül. A szállításra kerülő rész adatait (tiszt, legénység, tgk + anyag tonnában) azonnal jelentse…”
A távmondat a 102. hadosztály-parancsnokságtól jött Ajtony százados, vezérkari főnök aláírásával. Érthetetlen volt számunkra. Azt sem tudtuk, ki az a Bodrogi zászlós. Annyit azért megértettünk, hogy rövidesen elmegyünk innen.
Zorkóczy hadnagy rögtön kimegy az állomásra és telefonál Ajtony századosnak, aki közli vele, hogy Bodrogi zászlós az egyik Lokoton székelő gépkocsioszlop parancsnokhelyettese már úton van.
Reggel befut Bodrogi, és ő csodálkozik a legjobban azon, hogy az oszlop elmegy; amikor elindult Lokotról még szó sem volt erről. Azon is csodálkozik, hogy Zorkóczy még itt van. Ő azért jött, hogy Zorkóczy szabadsága tartamára az oszlop parancsnokságát átvegye. Fantasztikusan összekuszált helyzet.
Várunk a további parancsra és megkezdjük az előkészületeket az elvonulásra, ami azt jelenti, hogy a hónapok óta üzemen kívül álló gépkocsikat rendbe kell hozni. Este újabb cirkusz: egyik gépkocsink elakadt, mert a befagyott folyón való átkelés közben két hátsó kereke alatt beszakadt a jég. Az oszlop egész legénysége este 8-ig dolgozott, míg kihúzták az elakadt Fordot.
***
Január 24., vasárnap
Az öreg Baross tizedes leszerel. Ezt nagy részben intervenciómnak köszönheti, aki felhívtam Zorkóczy hadnagy figyelmét, hogy most volna alkalom leszerelni. Ideje, hogy hazamenjen; ez az élet nem 49 éves öreg uraknak való, akik a világháborút is megjárták.
***
Január 26., kedd
Tegnap megjött a hadosztálytól a részletes utasítás elvonulásunkra vonatkozóan. Zorkóczy csak részleteket közölt, de ezek arra mutatnak, hogy jó helyre megyünk. Több mint biztos, hogy visszafelé és nem előre, s valami nagyobb helyre a fővonalon. Lehet Nyezsin, Bachmatsch, esetleg Konotop.
Igen jó jel, hogy fegyvereket, lőszert le kell adnunk, az a körülmény pedig, hogy a hadosztálytól kapott egyéb dolgokat (őrbundák, szerszámok) szintén le kell adnunk, azt teszik valószínűvé, hogy kikerülünk a hadosztály hatásköréből, s közvetlenül a keleti megszálló csoporthoz fogunk tartozni. Jó jel, hogy nem kell szálláscsinálókat kiküldenünk, kész szállás vár bennünket.
Sok a munkám, fel kell terjeszteni a múlt évi második (VI-XII.) üzemanyagnaplót és leltárat. Éjjel rekordhideg volt, -35 fokra süllyedt a hajnali órákban.
***
Január 29., péntek
Hallottuk, hogy az oroszok benyomták a Don melletti magyar frontot, s óriási erőket vetve harcba hatalmas magyar, olasz és román egységeket kerítettek be és semmisítettek meg.
Állítólag a szabadságos vonat utolsó nagy állomásait, Stary Oskolt és Valoikit visszafoglalták az oroszok; a vonalon a történtek óta óriási német csapat-szállítások vannak. Olyan hangokat is hallottunk, hogy a németeknek sikerült az előretört orosz egységeket bekeríteni. Persze ezek a hírek ellenőrizhetetlenek. A legteljesebb bizonytalanság van minden vonalon, nem tudunk semmit. Azzal biztatnak, hogy márciusig ne is számítsunk a szabadságos vonat megindulására.
A nagy orosz ellentámadással összefügg a fokozott repülőtevékenység is, örökös légiriadó van. A napokban Brianszk ellen intéztek óriási támadást, hat órán át bombázták a várost, a pályaudvarra vagy 150 bomba hullott. Nem csekélység!
Mint halljuk, Ligowot is erősen bombázzák, nem lehet tudni, hogy a posta késése nem ezzel van-e összefüggésben.
***
Február 4., csütörtök
Nálunk két ízben volt légitámadás vasárnap óta, de ezek a bombázások semmiségek azokhoz képest, amelyek Ligowot érik. Ezt a fontos vasúti gócpontot nagyon kiszemelték, minden éjjel rajokban bombázzák a pályaudvart.
***
Február 7., vasárnap - Voroshba
Kiew felé utaztamban írom e sorokat. Péntek reggel közölte parancsnokom, ha akarok, mehetek Kiewbe. Habozás nélkül igent mondtam, Előnynek tartottam, hogy ne kelljen az oszloppal együtt elvonulnom – egyedül könnyebben mozog az ember –, s éltetett a remény, hogy nem kell már Dimitrijewbe visszamennem. Este óriási sürgés-forgás volt az oszlopnál, Zorkóczytól megtudtam, hogy parancsot kapott az azonnali csomagolásra.
Szombaton reggel már fél 6-kor az Ortskommandaturon voltam telefonálni az állomásra, hogy mi van a vonattal. (Éjjel senki sem vetkőzött le, mert készültség volt.) Megtudtam, hogy teljesen bizonytalan, bemegy-e Ligowba és azt is, hogy Ligowban megint rettenetes légitámadás volt az éjjel, mindkét pályaudvar tönkre van bombázva.
Egy őrvezető bajtársammal kisétáltunk a vasúthoz. Megvártuk a szerelvényt, gondoltam, ha a Ligow előtti első állomásig elmegy, onnan begyalogolhatunk. Délfelé befutott a vonat, felszálltunk, s délután 4 óra után megérkeztünk a végállomásra. A most következő órák ma reggelig, mikor Voroshbára érkeztünk, örökké emlékezetesek maradnak számomra.
Rossz álmaimban ne jöjjön vissza az a gyaloglás a ligowi pályaudvarokon! Végig Ligow II.-n és Ligow I.-en több kilométer hosszú szakaszon, ahol 30-40 sínpár, sőt talán több is fut egymás mellett, nem volt egyetlen 50 méteres körzet sem, mely ép lett volna. Rengeteg vagon – szeneskocsik, egy teljes benzinvonat – és több ház a vasútvonal mentén még égett. Számtalan szerelvény össze-vissza roncsolva, sínek felszakítva, vezetékek – villany és telefondrótok – a földön, a vágányok melletti épületek romokban. Tény és valóság, ezen az állomáson vonat nem tud keresztülmenni.
Mire Ligow I.-re átértünk, már koromsötét volt. Az állomáson fejetlenség, senki nem tud semmit, jönnek-e, mennek-e a vonatok. Végre egy őrházban megtudtam, van egy szerelvény, amely rövidesen indul Voroshbára. Velünk együtt jött Navlya felől (Lokottól északra, a „partizánfront” egyik legfontosabb támaszpontja) egy tüzérosztag, melyet leváltottak, s hazafelé igyekeztek. Mintegy 30-40 ember lehetett. Odakiáltottam nekik, hogy itt egy vonat.
Sakkozó a fronton |
Lindner László nemzetközileg elismert sakkfeladvány-szerző mester volt, akit 25 évesen, 1941 októberében soroztak be a magyar hadseregbe. Tíz hónappal később került ki az orosz frontra, tapasztalatairól végig naplót vezetett. Sorkatonaként, írnokként, illetve a jó német tudásának köszönhetően a német és a magyar hadsereg összekötőjeként az átlagos katonákhoz képest jobban belelátott a honvédség szervezési ügyeibe. Így részletesen beszámolt a honvédség ellátási gondjairól, a rossz minőségű fegyverzetről, a „zabrálásról”, a partizánok támadásairól, a tisztek viselt dolgairól, túlkapásairól. A napló a doni áttörés után, 1943 februárjában ér véget. Végig aggódott amiatt, hogy zsidó származása miatt áthelyezhetik munkaszolgálatba. A szovjet frontról való visszatérése után egy évvel ez be is következett, a hírhedt bori táborba került, ahová Radnóti Miklós is. Túlélte a tábort, a háború után újságíróként, útikönyvek szerzőjeként dolgozott, egyik úttörője volt a számítógépes sakkozásnak. A 2004-ben elhunyt szerző mostanáig publikálatlan naplóját fia, Lindner András, a HVG újságírója bocsátotta rendelkezésünkre. |
Csakhamar együtt szálltunk fel a szerelvény egyik kocsijába, melyen ablakok nem voltak, a padok összetöredezve, a törmelékek egymásra halmozva a kocsi padlóján. De mindegy, a fő, hogy vonaton ültünk. És most következett a cirkusz.
Jött egy német katona, hogy hogyan mertünk az ő engedélye nélkül felszállni, mindenki azonnal szálljon le. A szerencsétlen tüzérek lóhalálban dobálták le a holmijukat, pedig a vonat már indulóban volt, úgy ugráltak le róla.
Mi nem szálltunk le. Azt szeretném én látni, hogy valaki leszállítson egy vonatról, mely Voroshba felé megy, ha nekem oda kell utaznom. Nem is szóltak aztán már semmit a németek. Hárman maradtunk a szerelvényen, mi és egy szegény félhülye román, aki folyton azt magyarázta, hogy potyogtak körülötte a bombák. Felszerelése egy sisakon kívül semmi nem volt, nem tudta, melyik alakulathoz tartozik, állandóan azt hajtogatta, hogy Dés-Székelyudvarhely felé kell utaznia. Légnyomást kaphatott, elvesztette részben az emlékezőképességét.
Így futottunk ki Ligowból, épp idejében, mert már hallottuk a kiabálást: „Fliegeralarm!”, és robbantak is az első bombák. Találtunk valami kócot, azzal tüzet gyújtottunk a kocsiban, úgy melengettük a lábunkat. Egy helyen órák hosszat álltunk, mert elromlott a mozdony, mindezek ellenére össze-vissza fázva ma reggelre megérkeztünk Voroshbára.
Elképesztő tömegű katona van itt Voroshbán, mely város a második hadsereghez tartozó szétszórt katonák gyűjtőhelye. Bár eddig is elég sokat hallottam, csak most bontakozott ki előttem a második hadsereg borzasztó vereségének a körülbelüli képe.
Teljes hadosztályokról, seregvonatokról nem tudnak semmit, egyes alakulatokból csak 1-2 ember menekült meg, százezres tömegeket kerítettek be, pusztítottak el, ejtettek fogságba az oroszok a front egész vonalán végrehajtott hatalmas támadásuk során.
Találkoztam két fiúval, kik annál a 105. oszlopnál vannak, melynek felállításakor a 2. alosztálynál voltam a Zách utcában; az oszlop tagjai ebből az alosztályból kerültek ki . Az oszlop felállításánál én is segédkeztem, sőt egy időben úgy volt, hogy kimegyek velük.
Szóval ehhez az oszlophoz, melynek minden tagját ismerem, tartozik ez a két gyerek, Máthé Gergely és Gajdó András. Megtudtam, hogy szabadságról visszajövet mentek oszlopuk felé, mely Voronyezstől délre, Osztrogoszkon túl tartózkodott, amikor egyszerre csak szembetalálták magukat a fronttal.
Vissza kellett fordulniuk, gyalog jöttek be Kurszkból Voroshbára (180-200 km), azóta itt vannak és várják további sorsukat. Dolgoztatják őket, sőt egyes alakulatok fegyvergyakorlatokat csinálnak, viszont enni alig kapnak, 10 ember egy kenyeret, azonkívül csak főzeléket és nagy ritkán egy kis húst. Az oszlopról semmit sem tudnak. Később megtudtam, hogy az egész vonat, melyhez ez az oszlop tartozott, elveszettnek tekinthető.
De ez csak kis részét képezi a veszteségeknek, melyeket január közepe óta elszenvedtünk. A helyzet beláthatatlan. Voroshbán gyűlnek össze a frontról hátrajött egységek, valamint a szabadságról visszaérkezettek, itt gyűjtik össze őket.
Jány altábornagy, a második hadsereg parancsnokának hadparancsában az volt, hogy azt a tisztet, aki Voroshbán túlmegy (visszafelé), felkoncoltatja. A csapatokat pedig megtizedeli. (A 2. magyar hadsereget vezető Jány gyalázatos hadparancsáról itt olvashat részletesen - a szerk.)
Délelőtt a hatalmas váróteremben, mely zsúfolásig van katonákkal, nagy örömünkre összeakadtunk Schönfelddel, aki szabadságáról jött vissza. Ő volt az utolsó szabadságosunk. Megtudtuk tőle, hogy negyedik napja van Voroshbán és nem tud továbbutazni, mert Ligowba egyáltalán nem megy vonat.
Ez meglepetésként ért bennünket is, mert így bizonytalanná vált, hogyan fogunk visszautazni. De nem ő egyedül volt így, hanem még vagy 50-en, akik mind a 102. hadosztályhoz tartoznak, s így Ligowon át kellene alakulatukhoz Dimitirijew-Derjugino-Brassowo-Lokot-Navlija felé tovább utazniuk. Schönfeld akciója nyomán ezeket az embereket ma délelőtt visszairányították Kiewbe, hogy ott döntsön felőlük a Keleti Megszálló Csoportparancsnokság.
Szóval ezzel az 50 emberrel együtt indulok rövidesen Kiew felé. A szabadságos vonaton írom ezeket a sorokat. Sikerült vételeznem kétszer kétnapi élelmet, ami nagy teljesítmény volt, mert nemigen adtak magyar katonáknak kosztot, és csak hosszas rábeszélésemnek volt köszönhető, hogy nem engedtek el üres kézzel. Már indul is a vonat – bár egyelőre csak tolatják –, ha igaz, kora reggelre be kell érnünk Kiewbe.
(Vége)
A sorozatot szerkesztette: M. László Ferenc
Tífusz, -28 fokos fagy, fanyar bor - a doni katasztrófa hétköznapjai
"Mire az illető agyonlőtte magát" - háborús napló a keleti frontról
"Eltünt" - munkatársunk emlékezik egy családtagra
"Ha itt támadnak, pechünk lesz" - így készült a hadsereg az orosz támadásra
