„Valami olyan hang, gordonkahang szólalt meg itt a magyar életben, ami hallatlan volt eladdig” – írta szűk másfél évvel az 1987. szeptember 27-iki lakiteleki találkozó után Csurka István, az esemény egyik főszereplője. A némileg krúdysra hangszerelt megállapítás aligha vitatható. Az MDF megszületése azonban nem járt fájdalmak nélkül, és a vajúdásnak számos kevéssé felemelő, ámbátor ma is érdekes körülménye volt. Az egyik ilyen, hogy a tanácskozásra meghívott és ott beszédet mondó Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront (HNF) főtitkára és az MSZMP Központi Bizottságának (KB) tagja miként taktikázott, hogy se akkori elvtársai, se reménybeli támogatói jóindulatát ne veszítse el, miközben ő maga is egyre magasabbra hághasson a hatalom létráján.

A történetet egyik kiváló cikkében Murányi Gábor, a HVG munkatársa már 2002-ben felidézte. Ám úgy látszik, hiába. Mert a rendszerváltás évfordulós visszaemlékezései újra és újra át-, félre- le- és felértékelik Pozsgay Imre – egyébként valóban fontos – szerepét a változás egyik meghatározó hajtóereje, az MDF megalakulásában. A ködösítésben maga az egykori főszereplő is részt vállal.

A Beszélő júniusi számában – jórészt pártdokumentumok alapján – Révész Béla történész idézi fel ismét a történteket. Ezekből kiderül, hogy nem is igazán maga a lakiteleki találkozó, hanem Pozsgaynak a Magyar Nemzet 1987. november 14-iki számában közölt interjúja bőszítette fel leginkább a pártvezetést és magát Kádár Jánost.

Augusztusban Pozsgayt a szervezők kisebb csapata, Bihari Mihály politológus, Bíró Zoltán irodalomtörténész, Csurka István, Fekete Gyula író és Für Lajos történész kereste fel arra kérve őt, hogy vegyen részt a „nem ellenzéki szándékú értelmiségi baráti találkozójukon”, és tartson ott előadást. – Amennyiben a HNF vezetője nem jönne vagy jöhetne el, akkor is sor kerülne az eseményre Lezsák Sándor tanyáján, de akkor már „nem a párbeszéd szellemében” – hangzott állítólag a meghíváshoz mellékelt furcsa ultimátum. Minderről Pozsgay Lukács Jánosnak, a KB pártszervezési ügyekkel foglalkozó titkárának írt októberi feljegyzéséből értesülhetünk.

Ezek a szövegek azonban leginkább a párteliten belüli siralmas tojástáncról tanúskodnak, amelyek sokszor csak érintkeznek a valósággal, de nem tárják fel azokat. Pozsgay a pártvezetés előtt nyilvánvalóan tompítani akarta a találkozó rendszerkritikus élét, és igyekezett magát békecsinálóként feltüntetni, aki egyrészről éppenséggel leszereli „a konfrontációt kereső ellenzékiséget”, másrészről „hitelesen tájékoztatja” elvtársait a sátorban történtekről. Az októberi átiratában arról szól, hogy a döntést valójában egyedül hozta meg, mégpedig azért kerülte ki a szokásos testületi utat, hogy „az ország politikai élete és vezetői nyerhessenek az ügyön, az esetleges politikai hátrányok pedig csupán engem [ti. Pozsgayt] érjenek”.

A biztonság kedvéért azért előzetesen ragaszkodott a szervezőknél, hogy a Demokratikus Ellenzék „keménymagja” ne vegyen részt a találkozón, illetve ahhoz is, hogy semmilyen rendszerellenes nyilatkozatot nem fogadjanak el. Így sikerült garantálnia, hogy a találkozó nem léphetett túl a népiek és a reformszocialisták rendszerkonformabb témáin.

Pozsgay a sátorban elhangzottakról szelektíven, olykor pontatlanul tájékoztatta akkori elvbarátait. Ezek akár következhetnének félrehallásokból, csakhogy ezek a pontatlanságok, lekerekítések mind a HNF főtitkára helyzetét erősítették, hiszen fontosnak tekintette és ezt javasolta is a pártvezetésnek, hogy a létrehozandó demokrata fórumot majd a Népfrontba integrálhassák. (Annak, hogy ez nem így történik meg, éppenséggel Pozsgay óvatossága lesz majd az egyik oka.)

Még az is lehet, hogy a pártvezetés tudomásul vette volna Pozsgay előre nem egyeztetett akcióját, lakiteleki kiruccanását, csakhogy egy másik, a korabeli sajtóirányítás szabályait sértő huszárcsínye felbőszítette őket, így Kádár Jánost is, és vizsgálatot indítottak ellene. A Magyar Nemzetnek adott interjú elő- és utóéletének kulisszatitkait Murányi Gábor már részletesen ismertette.

Utólag talán meglepő, mekkora ügy lett abból, hogy a HNF saját napilapjába nyilatkozott a Népfront főtitkára. De hogy nem csak a pártvezetés kísérte megkülönböztetett figyelemmel a Pozsgay enyhén kritikus mondatait, mi sem jelzi jobban, minthogy a nagyközönség is azonnal felfogta az interjú jelentőségét. A 170 ezer példányban kinyomtatott lapszámot pillanatok alatt elkapkodták, és a feketepiacon 200-at is fizettek a hivatalosan 2,2 forintba kerülő újságért. Ismét Csurkát idézzük: „Lakitelek november 14-én fent a magyar égen robbant fel.” Tehát a Magyar Nemzet publikációja tette igazán közismertté a találkozót.

De mi is volt A közmegegyezés hajszálerei c. Pozsgay-interjúban (a címadás igazi későkádári remekmű), ami ekkora izgalmat váltott ki? Egyrészt – és talán ez a legfontosabb – teljes terjedelemben közölték a találkozó nyilatkozatát, amely „a magyarság történelmének egyik súlyos válságáról” szól, és amelyet korábban az MTI elutasított. Másrészről az ország által a hatalom egyik birtokosának tekintett vezető – igaz, jó vastag ostyába csomagolva – némi kritikát is megfogalmazott a regnáló vezetéssel szemben. A nyári kormányváltás után (Lázár Györgyöt Grósz Károly követte a miniszterelnöki székben) izgató mellékízt kaptak a „nép által és a nép jóváhagyásával” folytatott kormányzásról szóló szavak. De szokatlan volt az egyesülési jog alanyi jogként való elismerésének szorgalmazása, illetve a hatalom ellenőrzésére vagy a jogállamiságra vonatkozó mondatok is.

A Politikai Bizottság (PB) 1987. november 17-től 1988. február 9-ig tartó vizsgálatát Pozsgay figyelmeztetéssel úszta meg. Azért nem kaphatott teljes felmentést, mert a KB tagjaként átlépett az „érvényes normákon”, és bár ismerte Lukács János és Grósz Károly a lakiteleki nyilatkozat közlését elutasító álláspontját, annak közreadásával „politikai kárt okozott”.

Pozsgay taktikázása, amely egyszerre tartalmazott kockázatos és biztonsági elemeket, megágyaztak gyorsan ívelő politikai karrierjének, amelyet csak az 1989. novemberi „négyigenes” népszavazás tör majd meg, amely elveszi tőle annak a lehetőségét, hogy köztársasági elnök legyen. Utólag nehéz felfejteni, lakiteleki szerepvállalásában mi volt fontosabb, az ország „demokratizálásának” jószándékú segítése vagy a saját politikai karrierjét támogató hátország megteremtése. Valószínűleg mindkettő. Mindenesetre 1988 májusában már PB-tag, júniusban pedig már államminiszter lehetett, 1989 elején pedig – egyebek mellett az 1956-os „ellenforradalom” nyilvános átértékelése miatt – az ország legnépszerűbb politikusa volt, aki méltán számíthatott az államfői megbízatásra.

Csakhogy a (korábbi) ügyes taktikázás akkor már visszafelé sült el. A nyilvánosság folyamatos szélesedése, a szabadság- és politikai jogok kiterjesztése új politikai riválisokat tett láthatóvá. Éppen azokat, akiket Pozsgay minden igyekezetével megpróbált leválasztani és elszigetelni a hátországaként megszerezni vágyott MDF-től. Azokat, akiket az ő ultimátuma alapján nem hívták meg Lakitelekre; azokat, akiket 1987. november 14-én az alapján különböztetett meg a tolerálható (lakiteleki) ellenzékiektől a Magyar Nemzetnek adott interjújában: hogy „ki akar jót ennek a nemzetnek”, kik vallják a „minél rosszabb, annál jobb politikáját”. 1989 második felére már az ellenzék „keménymagja” (az SZDSZ és a Fidesz) is éppen Pozsgayban látja majd a változások kerékkötőjét. Mint ahogy év végére már az MDF is végérvényesen elszakad egykori mentorától.

Pedig akkor még nem is tudhatták sem az MDF-sek, sem a liberálisok, hogy Pozsgay 1987. december 9-én hogyan összegezte elvtársainak lakiteleki ténykedését: „Lakitelken együttműködési szándék jött, az ellenzék soraiban zavar keletkezett.” Így szólt akkor Pozsgay gordonkája a pártvezetői füleknek. Miközben letagadhatatlanul más nótát húzott a lakitelekieknek.

(Beszélő, 2009. június)

Zádori Zsolt