Az 1920-as évek munkásembere élhetett át valami olyasmit, amit jómagam éreztem Salla Tykka Lasszó és Hatalom című két rövidfilmje láttán. Holott nem először találkoztam ezekkel a munkákkal. Annak a megéléséről van szó, hogy az igazság és az az identitás, amelyhez ez az igazság tartozik, meg van mutatva, ki van mondva.
Tudom, ez elragadtatott túlzás a részemről, minthogy nyilván nem élhetem át pontosan azt és pontosan oly módon, amit közel száz éve bármelyik szolgasorsú, alávetett ember átélt saját képének láttán az avantgárd mozgóképek vagy fotók nézése ajándékaként. A képek tömegtermelése és az avantgárd kritika kapitalista domesztikálása okán a totális nézői emancipáció is teljesen és végképp ellehetetlenült – már akkor is, amikor megszülettem (45 éve), nemhogy manapság. És nem döntjük meg sem a kapitalizmust, sem – Tykka munkái esetében – a patriarchátust. A filmek nem is ezzel a szándékkal készültek.
Kontextusuk a fiatal felnőtt finn képzőművész-hallgatónő öntudatra ébredése, főszereplőjének néma vonzalma és csalódottsága, illetve bátor dühe, a férfiak által okozott női gyönyör elérhetetlensége, valamint élete megmérgezője, saját és anyja elnyomásának forrása – az apja – kérdéseiben.
A Hatalom című rövidfilmben Tykka félmeztelenül, elszántan boxol egy nagytestű férfival. A zenét a Rocky filmből kölcsönözte. A Lasszó című rövidfilm főszereplője egy tinédzser lány, aki egy (feltehetőleg finn) parkvárosban futva tart valahova, majd megpróbál bejutni egy kertes házba, ám a lakás ajtaját zárva találja. Nem adja fel. Odasiet a nappali tágas, padlótól plafonig érő, párás és belülről reluxaredőnnyel fedett üvegablakához. Az üvegen át a lány tekintete a szobában egyedül lévő tinédzserfiúra réved. A fiú félmeztelen, izmos felsőteste jól látszik, farmernadrágban, lasszóval a kezében megszállottan, tiszta erőből nagyokat ugrál az általa mozgatott kötélkarikában. Jó sokáig. Majd hirtelen lecsapja a lasszót a padlóra. A lány ekkor gyorsan hátralép, és így lépked tovább, távolodik az ablaktól, a kamera is a földre vetül, itt lassan, de határozottan elfordul – a néző tekintetét is szemérmessé és/vagy szomorúvá téve. Eközben látjuk meg, hogy a földön olvad a hó. Tél volt, vagyis a tavasz közeleg. A film alatt a Volt egyszer egy Vadnyugat filmzenéje szól.
De milyen tavasz lesz ez? Hát igen. Értem, tudom, érzem. A Lasszó poétikus kulcsüzenet. Oly módon poétikus, hogy nem ködösíti a tisztánlátást. Poétikája a hétköznapiság, politikája a nőszempontúság, azaz a feminizmus, a nézőt manipuláló teatralitása pedig a hollywoodi mozizene. Úgy beszél a szexualitásról, ahogy korunk látványvilágában (spektákulumában) nem szokás. Először is, nem mutatja meg a meztelen női testet. Másodszor, megmutatja a női tekintetet és vágyat. Harmadszor, a férfit is meglátjuk, és annak látjuk, aki: önmagával foglalatoskodó energiának. Jaj, csak el ne kezdjünk vitatkozni! Igen, tudom, vannak kivételek. De a heteroszexuális férfiaknak mint társadalmi csoportnak pontosan ez a fiú a reprezentációja. Ezek a férfiak, ha intim kapcsolatba lépnek velünk, a nőket jobb esetben használják, rosszabb esetben megerőszakolják. Nyilván lehetne úgy is olvasni a filmet, hogy a kamasz női szemérem meg a reménytelen tiniszerelem satöbbi. De az a női képzőművész, aki az anyjáról szóló filmben – a saját állítása szerint – az apjáról kénytelen végestelen-végig beszélni, és ebben a filmben semmi mást nem csinál, csak egy aránytalan bokszmeccsben egy férfi hústoronnyal harcol, az a nő azt a narratívát osztja, amit én itt most leírok.
Azért kell fiatal sistereknek látni ezt a két a filmet, hogy ők tudják azt, amit mi nem tudtunk, maximum sejtettünk: ne dőljenek be ennek az egésznek. Akivel jó lesz a szex, az lát minket, az egész mindenünket, a lelkünkkel együtt, érti és érzi a vágyainkat, igényeinket. Ha nem, akkor rákérdez, és ha mi magunk sem tudjuk, akkor sem adja fel, hanem segít. Legyenek gyanakvóbbak azokra a fiúkra, akiknek fizikai, anyagi vagy intellektuális privilégiumaik vannak, mert előbb vagy utóbb vissza szoktak élni velük. Legyenek gyanakvók azokkal is, akiknek nincsenek privilégiumaik, mert nagy valószínűséggel ezek megszerzése, és nem mi magunk érdekli őket. Magyarul azt válasszák ki, aki szereti őket, mert az fogja a legjobbat kihozni belőlük és a kapcsolatból. Vigyázzanak magukra, és egymásra is, mert ebben a kérdésben mi, nők nem barátnők, harcostársak, ellenségek, riválisok vagy szimpatizánsok, hanem – elsősorban – sorstársak vagyunk. A szexuális felvilágosítás szokásos osztálytermi feminista eszköztárát kitágítva a Lasszó a progresszív vizuális kultúra maga, mert több olyan dolgot valósít meg egyszerre, amit a feminista aktivizmus nem tud. Érthető (nem intellektualizál), igazmondó, magával ragadó és mégis összetett.
Salla Tykka kiállítása nem két munkából áll, hanem úgynevezett „karrierközepi” bemutató, és mint ilyen, Kelet-Európában az első. Megtudhatjuk, mi lett utóbb a fiatal női alkotói dühvel és szomorúsággal: racionalizálódott. Azaz a túlélés érdekében olyan szemüveget vett fel, mellyel az önmagával kapcsolatos hiedelmeit összhangba hozta a valósággal. Kicsit csalódás ez nekem, de tudom, nehéz másképp csinálni a karriert, hát még a magánéletet. Erre mondta nemrég egy kedves barátnőm: mi ebbe születtünk bele, és ebben a rendszerben is halunk majd meg. (Megtekinthető 2019. január 6-ig.)
Süvecz Emese
(Megjelent a Műértő 2018 novemberi lapszámában)
