Cikkünk első részében bemutattuk, miként faragott a kilencvenes évek elején országos sakkbajnokcsapatot Maurice Ashley hátrányos helyzetű gyerekekből. Az akkor huszonéves jamaicai bevándorló küldetésének tekintette, hogy leszámol az előítélettel, miszerint a sötétebb bőrszínű gyerekek nem ragyogó elmék. Ebben a cikkben azt mutatjuk be, hogy milyen módszerrel keltette fel az érdeklődést a fiatalokban a sakk iránt.

Az állvány, amit meg kell építeni, hogy felmásszanak rá

Amikor az emberi viselkedés kapcsán a környezet szerepéről beszélünk, általában a szülők és a pedagógusok napi szintű nevelő munkájára gondolunk, amellyel fejlesztik és támogatják a gyerekeket és a diákokat. Ahhoz azonban, hogy segítsünk nekik teljesen kiaknázni a bennük rejlő potenciált, valami másra is szükség van: a támogatás sokkal célzottabb, átmenetibb formájára, amely felkészíti őket arra, hogy kézbe vegyék saját tanulásuk és fejlődésük alakítását. A pszichológiában ezt a folyamatot állványozásnak nevezik.

Az építőiparban használt állványzat átmeneti szerkezet, amely lehetővé teszi, hogy a munkások olyan magasságokba is feljussanak, ahová segítség nélkül nem tudnának. Amint az építkezés befejeződött, az állványt elbontják, az épület azontúl önmagában, támasz nélkül áll.

A tanulás területén az állványozásnak hasonló a funkciója. A tanár vagy az edző eleinte útmutatást nyújt, majd megvonja a támogatást. A cél az, hogy a felelősség fokozatosan átkerüljön a gyerekre, hogy kidolgozhassa saját, önálló megközelítésmódját a tanuláshoz. Maurice Ashley is pontosan így segítette a Raging Rooks csapatát. Felépített egy átmeneti szerkezetet, ezáltal lehetőséget és motivációt biztosított diákjai számára a tanuláshoz.

Sakkoktatói pályája elején megfigyelte, hogy edzőtársai első körben mindig felsorakoztatják a táblán az összes figurát, így tanítják meg a tanulóknak a hagyományos nyitólépéseket: a gyalog kettőt mehet előre, a huszár L-alakban halad és így tovább. Maurice azonban tisztában volt vele, hogy a fantáziátlan szabálytanulás könnyen unalmassá válhat, és nem akarta elveszíteni a gyerekek érdeklődését. Így hát amikor kiállt a hatodikosok elé, hogy megismertesse velük a játék fortélyait, másképp fogott hozzá. Kirakott néhány figurát a táblára, és a végjátéknál kezdte. Különböző mattolási stratégiákat tanított meg a gyerekeknek. Innen folytatta az állvány felépítését.

„Mindent lehet, csak akarni kell”, szól a közismert mondás. Gyakran elfelejtjük azonban, hogy amikor nem látjuk, merre vezet az út, nem álmodozunk tovább a végcélról. Csak úgy tudjuk felkelteni valakinek az érdeklődését, ha megmutatjuk neki az utat. Ebben sokat segít, ha felépítünk egy állványt.

Maurice a végéről indítva tanította meg a diákoknak a sakkozás menetét, és ezzel felkeltette az érdeklődésüket. Amint megtanulták, hogyan szoríthatják sarokba a királyt, megnyílt előttük az út a győzelemhez. Amint pedig megnyílt előttük az út a győzelemhez, máris igényük támadt a tanulásra.

„Nem kezdhetjük az órát azzal: »Na, gyerekek, ma a türelemről, a motivációról és a kitartásról beszélünk«, mert azonnal elalszanak. Inkább így kell indítanunk: »Mutatok egy nagyon izgalmas játékot. Vágjunk is bele, fogadjunk, hogy legyőzlek titeket…« Fel kell tüzelni őket, fel kell élesztenünk bennük a versenyszellemet. Így leülnek, kezdik megtanulni a játékot, és ahogy fokozatosan rákattannak, és elveszítenek egy menetet, legközelebb nyerni akarnak”

– magyarázta Maurice.

Hogyan lehet csapatmunka még a sakk is?

Maurice egy másik állványt is felépített, hogy a diákjai segíthessék egymást a fejlődésben. Megtanította őket arra, hogyan osszanak meg egymással kreatív módokon különböző technikákat: képregényeket rajzoltak az egyes lépésekről, sci-fi-történeteket írtak a játszmákról, rapdalokat vettek fel a centrum elfoglalásáról. Fokozatosan megtanulták, hogy csapatmunkaként, proszociális, önzetlenül segítő tevékenységként gondoljanak egy alapvetően magányos játékra.

Amikor az egyikük sírva fakadt az országos bajnokságon, nem azért tette, mert veszített, hanem mert csalódást okozott a társainak. Miután Maurice játékosai csapattá szerveződtek, egyre inkább kihasználták a lehetőségüket és motivációjukat, hogy önállóan folytassák a tanulást. Elvárták egymástól, hogy táblázatokban vezessék játszmáik összes lépését, és a csapat minden tagja tanulhasson az egyéni hibákból. Senkinek sem az volt a célja, hogy ő legyen a legokosabb játékos a csapatban – azt akarták, hogy a csapat kollektívan legyen okosabb.

Rejtett potenciál

HVG Könyvek

Első országos bajnokságán a Raging Rooks annak ellenére is az élvonalban végzett, hogy szűkös költségvetése miatt csak kevés játékosa volt. Amikor Maurice célul tűzte ki eléjük, hogy a következő évben elsők legyenek, önállóan kezdték kidolgozni a tervüket. Így, hogy már elsajátították a szükséges készségeket, a motivációjuk is megvolt. Sakktábort szerveztek maguknak, a nyarat gyakorlással és sakk-könyvek olvasásával töltötték. Még Maurice-t is sikerült rávenniük, hogy szánja a nyarát az edzésükre. Vagyis teljes mértékben átvették az irányítást.

Egy ideális világban a diákok nem szorulnának rá, hogy egy oktató teremtse meg számukra ezeket a lehetőségeket. Maurice az állványozással az őket körülvevő rendszer rossz működését próbálta ellensúlyozni. Az egyik édesanyától azt a visszajelzést kapta, hogy a nő csak a fia sakkmeccse láttán értette meg, korábban mennyire nem hitt a gyerekében. Maurice tehát nem csupán a játékosainak
segített, hogy kiaknázzák a saját lehetőségeiket, hanem szüleiknek és más tanáraiknak is, hogy felismerjék a bennük rejlő potenciált.

A fenti cikk Adam Grand Rejtett potenciál című könyvének szerkesztett részlete. A neves szervezetpszichológus szerint a siker záloga nem feltétlenül zseniális adottságunk, sokkal inkább az, hogy milyen jellemet építünk fel magunknak. Könyvében rávilágít, hogy a fejlődés kulcsa a hatékony tanulás, és arra bátorít, hogy gondolkodjunk másként a célkitűzéseinkről, és akkor túlszárnyalhatjuk önmagunkat. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.