2003. február 1-jén, visszatérés közben, a Columbia űrsikló Texas fölött a Föld légkörébe belépve darabokra szakadt, és a fedélzeten tartózkodó személyzet mind a hét tagja életét vesztette. A katasztrófa közvetlen kiváltó oka egy habszivacsdarab elmozdulása volt, amely nekiütődött a külső paneleknek, így forró gázok juthattak az űrsikló belsejébe, amikor az atmoszférába visszatért.

A tragédia azonban a szervezeti és csoportkudarc egyik jól ismert esettanulmánya is. A NASA kultúráját vizsgáló oktatók-kutatók hiányosságokat állapítottak meg a csoportdinamikában: így hiányzott egymás meghallgatása, a tanulás, az érdeklődés, és a tekintéllyel való szembeszállás pszichológiai biztonságossága is korlátozott volt. A vállalati kultúra adatvezérelt problémamegoldáson és kvantitatív elemzéseken alapult, és elriasztotta a munkatársakat az új, kipróbálatlan elképzelésektől és a hiányos, ám aggasztó jelzések alapos vizsgálatától.

A gond nem a kudarc volt, hanem az emberek kudarchoz való viszonyulása. Kerülték az esetleges hibák vizsgálatát, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek, és önbizalmuk csorbát szenvedjen. Energiájukat saját meglévő álláspontjuk alátámasztására fordították, nem pedig arra, hogy nyitottak maradjanak a létező rendszer tökéletlenségének eshetőségére is. A jelentés szerint, bár aggódtak miatta, hogy a habszivacs nekiütődhet az űrsiklónak, a NASA vezetői tizenhét napot töltöttek ennek az eshetőségnek a jelentéktelenné tételével, ezért a kérdést nem is vizsgálták tovább.

Értékünket a sikerrel és a teljesítménnyel mérjük, ambíciónkat érdemrendként viselve. Hajlamosak vagyunk sokat várni magunktól és másoktól, így amikor nem érjük el a célunkat, csalódottak vagyunk. Ha sikert érünk el, learatjuk a babérokat, ellenkező esetben azonban másokat okolunk. A kudarc ezért gyakran meglepetésként ér bennünket. Ha „a kudarc nincs benne a szótárunkban”, akkor reményvesztettekké válunk. Lehangolnak a hibáink, és csökkentik az önértékelésünket, úgy érezzük, hozzá nem értésünket mutatják.

A kudarchoz való viszonyunkat gyakran kultúránk határozza meg. Az amerikai vállalkozói kultúrát a közvélemény szemében általában a Szilícium-völgy és a startup cégek világa testesíti meg. A vállalkozók híresen büszkék a kudarcaikra; ezt az attitűdöt az üzleti startupok mottója jelzi: „Bukj el gyorsabban!” Bizonyos körökben a befektetők talán nem is igen bíznak abban, aki még nem kezdett vállalkozásba, és még nem bukott el legalább egyszer.

Amerika keleti partjának puritán munkaetikájával szemben a nyugati aranyláz eltörölte e kudarc stigmáját. Egész populációk próbálkoztak az aranymosással véletlenszerűen kiválasztott helyeken, és nem tudták, hogy meggazdagszanak-e, és azt sem, hogy hol van arany; a kudarcot a sikerre törekvés természetes részének tekintették. Mivel emberek tízezrei élték ezt meg, a kudarc fogalma fokozatosan elvesztette élét. Ennek az örökségét még mindig látjuk a Szilícium-völgy vállalkozói világában, ahol a próbálkozás és elbukás nem számít hátránynak.

hvgkonyvek.hu

Az IDEO nevű amerikai dizájncég filozófiájának lényege: „Építkezz, hogy tanulhass!” Bátorítják és jutalmazzák, ha valaki cselekszik, mielőtt minden válasz a kezében lenne, ha kockázatot vállal, és segítik az ügyetlen próbálkozásokat. Egyik anekdotájuk szerint egy alkalmazott élete első síeléséről visszatérve azzal dicsekedett a megbeszélésen, hogy három nap alatt egyszer sem esett el; ám gratulációk helyett kigúnyolták, amiért megmaradt a komfortzónájában.

A kudarc okozta fájdalom kerülése helyett a bukást újrakeretezhetjük mint létfontosságú visszacsatolást, mint tanulási lehetőséget. Az automata vezérlésű rakétákhoz hasonlatosan, amelyek kilövés után folyamatosan frissítik az adataikat, és automatikusan korrigálják a pályájukat, mi is proaktív módon naprakészen tarthatjuk az ismereteinket, és ez alapján menet közben korrekciókat végezhetünk. Maga a járás is olyan folyamat, amelynek során állandóan kimozdulunk az egyensúlyi állapotból, és minden egyes lépéssel, előre dőlve, korrigáljuk magunkat.

A vállalkozók már a folyamat legelejétől számolnak a bukás esélyével, így minden lehetőséget figyelembe tudnak venni, szemmel tudják tartani a bukást jelentő kritikus pontot, és menet közben képesek kiigazítani a lépéseiket. Ahelyett, hogy a kudarcra a szégyen és a megbánás kiváltó okaként tekintenénk, felfoghatjuk úgy is, mint elfogadható és elkerülhetetlen velejáróját annak, hogy komplex és bizonytalan környezetben mozgunk. Ha nem számítunk azonnali sikerre, újra felállhatunk, és újból megpróbálhatjuk.

A Harvard Egyetem egyik diplomaosztó ünnepségén J. K. Rowling úgy beszélt a kudarcról, mint „a lényegtelenség lehántásáról”. Nem kellett azon igyekeznie, hogy saját maga előtt is szerepet játsszon, hanem erejét a legfontosabbra, az írásra fordíthatta. „Szabad voltam, mert a legnagyobb félelmem már megvalósult” − magyarázta. Ha bármi másban sikeres lett volna, talán soha nem talál magában elegendő eltökéltséget, hogy az írást sikerre vigye. Néha el kell buknunk, hogy megértsük, mi a fontos.

A fenti cikk Steven D’ Souza és Diana Renner Nemtudás című könyvének szerkesztett részlete. Mit tegyünk, ha ráébredünk, hogy elértünk tudásunk határvidékére, és ami azon túl húzódik, az kusza és félelmetes? A Nemtudás című könyvben neves coach szerzők kalauzolják el az olvasót az új élethelyzetben rejlő buktatók és lehetőségek között. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.