Igaza lehet Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek, aki attól tart, az észt főváros, Tallinn központjában állt felszabadítási emlékmű április végi lebontása és áthelyezése egy katonai temetőbe jelt adhat az egykori szovjet birodalom országaiban álló emlékművekkel való leszámolásra. A tallinniak által csak bronzkatonának nevezett szobor ügyének kipattanása óta ugyanis például Lettországban, Lengyelországban és Ukrajna nyugati felében is napirendre került a szovjet múltat idéző szobrok elbontása, s jó ideje Magyarországon is százezrek támogatnák a budapesti Szabadság téri emlékmű városszélre száműzését.

A szovjet múltat idéző szobrok és emlékművek ellen küzdők esélyei Lengyelországban a legjobbak, ahol a parlament a napokban tárgyalja azt a törvényjavaslatot, amely lehetővé tenné a helyi önkormányzatok számára az idegen megszálló hatalmakat dicsőítő jelképek eltávolítását. A varsói kormány ugyan azt hangsúlyozza, hogy a törvénytervezet nem érinti a második világháborúban harcolt szovjet katonák hősi emlékműveit és a sírjait, ám a helyi radikálisok aligha kímélnék a felszabadulási emlékműveken található vörös csillagokat és más szovjet jelképeket. Így valószínűleg csak a katonai temetők kerülhetik el a bontást. Lengyelországban egyébként a volt szovjet emlékművek eltávolításáért fellépő Katyn Bizottság szerint közel 2 ezer kisebb-nagyobb alkotás hirdeti a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg dicsőségét.

Lettországban a befolyásos nacionalista szervezetek, köztük a Nemzeti Front, illetve a második világháborúban a szovjetek ellen harcolt veteránokat tömörítő Katonaszövetség követeli a rigai "megszállási emlékmű" lebontását. Bár a nacionalisták évek óta ismételgetik követeléseiket, a balti köztársaság kormánya egyelőre nem tűzte napirendre a szovjet korszakból maradt néhány emlékmű ügyét. Észtországban viszont nem csak a tallinni bronzkatona került el a helyéről. Tavaly például egy katonaszobor alatt eltemetett szovjet harcos holttestét szállították át emlékművestől Oroszországba. A még álló szobrokat gyakran meggyalázzák, tavaly ősszel két emlékművet is összemázoltak fekete festékkel.

Kezdenek erőre kapni a felszabadítási emlékművek eltávolítását szorgalmazók Ukrajnában is, amely a Szovjetunió egykori tagköztársaságaként 10 millió embert veszített a második világháborúban. Az elsősorban Nyugat-Ukrajnában erős nacionalisták Lvovban már elérték, hogy a helyi önkormányzat döntött a városban álló szovjet emlékmű lebontásáról. Az ukrán nacionalisták - akik a lengyelekhez hasonlóan inkább megszállásként, mintsem felszabadításként élték meg a szovjet csapatok érkezését - nem a helyi áldozatokra emlékeztető több ezer szobrot, hanem a nagyobb, erősebb ideológiai töltetet hordozó emlékműveket bontanák le vagy helyeznék át katonai temetőkbe. A jelentős orosz kisebbség lakta Kelet-Ukrajnában, valamint Kijevben - ahol egyebek mellett egy 43 méter magas obeliszk, valamint a szülőhazát jelképező, több száz tonnás nőalak is emlékeztet a szovjet múltra - egyelőre szinte senki nem szorgalmazza az emlékművek eltávolítását.

Bulgáriában is állnak még a legnagyobb szovjet emlékművek, s míg az 1990-es években jelentős erők - köztük a szófiai városi tanács - szorgalmazta a szovjet hadseregre emlékeztető szobrok elbontását, a bolgárok többsége már megbékélt a belvárosi mementókkal, és az ügy nincs is napirenden.

A legtürelmetlenebb közép- és kelet-európai államok jártak valószínűleg a legjobban, az 1990-es évek elején éppen széthullóban lévő Szovjetunió vezetésének ugyanis akkoriban - a mai moszkvai kormánnyal ellentétben - nem sok lehetősége volt az emlékművek megvédésére. A balti köztársaságok közül Litvánia fővárosában, Vilniusban például már 1991-ben eltüntették a központi emlékművet, s Prága belvárosából is akkor vitték el az ellenzékiek által korábban rózsaszínre festett szovjet tankot - Moszkva egyik esetben sem tiltakozott. Több helyen elle1nemlékművekkel igyekeznek csökkenteni a meghagyott szovjet emlékhelyek jelentőségét: Ukrajnában gombamód szaporodnak az 1932-es éhínség halálos áldozatainak emlékművei, Csehországban az amerikai felszabadító tábornokok, Lengyelországban pedig a hidegháború győzteseként ünnepelt amerikai politikusok kapnak szobrot.

A szovjet emlékművekkel kapcsolatos viták alapján úgy tűnik, valamennyi közép- és kelet-európai államban tetten érhető a szobrok elleni fellépésben is formát öntő oroszellenesség. Az ellentétek azonban általában csak akkor lobbannak fel, ha a több évtizedes - Ukrajna, a balti államok és Lengyelország esetében több évszázados - viták felélesztése politikai hozadékkal kecsegtet. Nem kizárt, hogy a varsói vezetés Moszkva ellenében igyekszik megmutatni: Lengyelország fontos szerepre törekszik az EU-ban. Az utóbbi években gazdaságilag talpra álló Oroszország külpolitikája is hozzájárul ugyanakkor az oroszellenesség erősödéséhez. A gáz- és olajárak politikai feltételekhez kötése, illetve az energiaszállítások politikai és gazdasági fegyverként való alkalmazása azoknak az érveit erősíti, akik szerint Moszkva nem tett le birodalmi törekvéseiről, és vissza akarja szerezni a volt Szovjetunió befolyási övezete feletti ellenőrzést.

A második világháborús emlékművekkel való orosz bánásmód is erősítheti a külföldön lévő szobrok eltávolítását szorgalmazókat: a 143 milliós országban ugyanis továbbra is egymás után tűnnek el a szobrok, a napokban egy Moszkvát védelmező ukrán pilóta emlékművét távolították el. Bár a Moszkvához közeli Apreljovka település vezetői azt állítják, hogy az útszélesítés miatt elvitt, törött repülőgépszárnyakra emlékeztető szobor új helyre kerül, szemtanúk szerint a romokban lévő kompozíció helyreállíthatatlannak tűnik. Oroszországban egyébként több tízezer emlékmű került az önkormányzatok kezébe, s a pénzhiánnyal küszködő hatóságok képtelenek fenntartani a vandálok által is gyakran megrongált szobrokat. Míg Moszkvában biztonságban van a világháborús emlékek többsége, vidéken egyre-másra tűnnek el a helyi hősökre emlékeztető kompozíciók.

NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA