Súlyos depresszióban szenvedett az éppen 400 évvel ezelőtt született Rembrandt Harmenszoon van Rijn - legalábbis ezt hirdette Joseph Schildkraut, a Harvard Egyetem nyár elején elhunyt professzora. A hangulatzavar gyógyszeres kezelésében úttörő szerepet játszó bostoni professzor az 1990-es években vette tüzetesebben szemügyre a holland nagymester két rézkarcát, s ezek összehasonlító elemzésére egyetemi előadás-sorozatot is indított. Az egybevetést most a budapestiek is megtehetik, hiszen a hivatkozott művek - az 1639-ben készült Kőmellvédre támaszkodó önarckép, illetve a kilenc évvel későbbi Önarckép ablaknál - láthatóak a Szépművészeti Múzeum a Rembrandt-év alkalmából rendezett tárlatán. A kőmellvédes változatot Schildkraut olyan "grandiózus kompozíciónak" titulálta, amelyen a "reneszánsz cicomába" öltöztetett festő önbizalommal telve, sőt arrogánsan néz le az előtte állóra. Az ablakos rézkarcon viszont a pszichiáter a művész hétköznapi öltözete mellett arra hívta fel a figyelmet, hogy azon Rembrandt arca borús és kimerült, "szemei pedig szomorúan tekintenek ki a sötét árnyékból". Mindezek alapján a pszichiáter szerint egyértelmű, hogy a festőfejedelem ekkor már - régi szóhasználattal élve - melankóliában szenvedett. A képek alapján kiállított diagnózist Schildkraut szerint a "beteg" életrajzi történései is alátámasztják. A két kép keletkezése közötti időszakban ugyanis a festőt családi tragédiák sorozata érte: egymás után vesztette el gyermekét, édesanyját és feleségét.

Korántsem egyedülálló, amit a Harvard professzora művelt, hiszen más orvosok - olykor botrányt keltő módon - már többször kivesézték Rembrandtot. Carlos Espinel kolumbiai kardiológus szerint - aki az 1990-es évektől kezdődően a washingtoni Georgetown Egyetem katedráján és számos írásában Rembrandt önarcképei alapján tanítja a festő állítólagos betegségeit - az 1659-ben készített (ön)portré arra bizonyság, hogy az akkor 53 éves Rembrandtnak az egekben lehetett a koleszterinszintje. Erre a bal szemében lévő erőteljes színelváltozásból következtet, a jelzett folt ugyanis jóval vastagabb, hogysem külső fény visszatükröződése lehessen - állítja. Ugyanakkor a festő szeme alatti párnácskák, megint csak Espinel szerint, a hollandus piktor érrendszeri problémáiról árulkodhatnak, aminthogy ezt a feltételezést erősítené a Rembrandt orcáján megszámolható kilenc vörös bőrfolt is.

A világhírű "páciensével" meglehetős ismertségre vergődött Espinel diagnózisai orvosi körökben - így a Lancet című, tekintélyes angol szaklapban - nagy vitát váltottak ki. Albert Rothenberg, a Harvard orvosprofesszora azt vetette Espinel szemére, hogy orvosi szempontból túl komolyan veszi Rembrandtot. Álláspontja szerint a festmény mindenekelőtt műalkotás, azaz több, mint a valóság hű mása, ezért sarlatánság a művészi alkotásokat diagnosztizálásra használni. Még akkor is, ha egyébként megszokott, hogy festményeken megörökített kórok bemutatásával segítik mondjuk a medikusok szakmai fejlődését. Több helyütt például éppen a Rembrandt Betsabé fürdője című munkáján látható nőalak megduzzadt bal mellével illusztrálják a feltételezett mellrák tüneteit. Espinelt az évezredfordulón lezajlott disputa nem tántorította el eredeti álláspontjától, szerinte - mint a HVG-nek kifejtette - az emberiség tudását úgymond gazdagítaná, ha mások is felfedeznék, hogy "a művészet sokkal több mindent árul el, mint amennyit feltételezünk".

Minden bizonnyal ezt a felfogást vallja a látóidegsejtek információfeldolgozását kutató Margaret Livingstone neurobiológus is. Az ugyancsak a Harvard Egyetemen dolgozó kutató azt fedezte fel, hogy Rembrandt feltehetően a szemtengelyferdülés egy fajtájában szenvedett, ám a flamand mester számára ez a hendikep nemhogy hátrányt jelentett volna, éppen ellenkezőleg: ez is szerepet játszhatott különleges, zseniális látásmódjának kialakulásában. A New England Journal of Medicine című tekintélyes amerikai orvosi szaklapban a neurobiológus azt fejtegette két évvel ezelőtt, hogy Rembrandtnak valószínűleg gondja lehetett a három dimenzió pontos észlelésével, ám mivel a tárgyakat, embereket némiképp laposan, a térbe belesimulva látta, ezzel megspórolta a három dimenzió "lefordítását" az ábrázolható kettőre. A mélységi látás hiányának - tette hozzá Livingstone - a barokk festőn kívül például a bécsi szecesszió mestere, Gustav Klimt vagy az orosz-zsidó Marc Chagall is sokat köszönhet.

Ha a szemével volt is gondja, a szelleme úgymond tündökölt, hiszen igen magas intelligenciahányadossal büszkélkedhetett - ezt már Catharine Cox amerikai pszichológus állapította meg, igaz, még 1926-ban. Az intelligenciamérés hőskorának jegyzett kutatója, talán némi pioníros túlbuzgóságból is, a tesztkérdésekre válaszoló alany híján Rembrandt iskolai végzettségét, műveinek számát, elismertségét, valamint egyes életrajzi adatokat és eseményeket pontozott. Könyvvé duzzasztott vizsgálatából tudható, hogy mivel a 17. századi piktor szüleinek kilencedik gyermekeként látta meg a napvilágot, kevesebb pontot kapott, mintha elsőszülött lett volna. Mindazonáltal a festőfejedelem a teszt nélküli teszten az átlagos 100-as értéknek a jó másfélszeresét, 155 pontot ért el. A pszichológusnő egyébként mintegy háromszáz zseninek tartott alkotót vizsgált meg e - tudományos berkekben némiképp vitatott - módszerrel. Cox listája szerint Honoré de Balzac francia realista regényíró dicsekedhet Rembrandtéhoz hasonló eredménnyel, de mindketten messze elmaradtak a 190-es IQ-val rendelkező Isaac Newton angol fizikustól, nem is szólva a 210-es IQ-s élenjáró Johann Wolfgang von Goethe német írófejedelemről. Rembrandt IQ-ja utóbb mások érdeklődését is felkeltette: hat évtizeddel később James Flynn amerikai származású új-zélandi pszichológus ismét pontozott, de nála a festő már csak 133 pontot szerzett.

SINDELYES DÓRA