"Hogy a kubizmust sokáig nem értették, és hogy még ma is vannak, akik semmit sem látnak benne, az égvilágon semmit nem jelent. Nem tudok angolul olvasni, s ezért egy angol könyv számomra üres lapokból áll. De ez nem jelenti azt, hogy az angol nyelv nem létezik, s miért hibáztassak bárki mást önmagamon kívül, amiért nem értem meg azt, amit nem tudok?" - így fordult a kubizmust értetlenül fogadó kortársaihoz a stílus egyik megteremtője, Pablo Picasso. A mesternek a héten megnyíló, 1944 és 1969 között készült majdnem száz könyvillusztrációját bemutató kiállításán a Műcsarnokban a magyar közönség is edzheti művészetértését.

Való igaz, a Picasso egyik első kubista - azaz a tárgyat egyidejűleg több látószögből bemutató, a fény-árnyék arányt pedig a kép minden egyes elemén különféleképp érvényesítő - művének tartott, 1907-ben, párizsi életének harmadik évében készült Az avignoni kisasszonyokat általános elszörnyedéssel fogadták. Még a jó barátok: Georges Braque festő és Guillaume Apollinaire költő is ledöbbentek, majd a malőrt akképp magyarázták, hogy cimborájuk minden bizonnyal "szörnyűséges magány áldozata lett". Pedig Picasso - mint azt megosztotta velük - a darabos hatást keltő utcalányok ábrázolásához, ibériai és afrikai szobrok tanulmányozásán kívül, felhasználta a posztimpresszionista Henri Matisse-tól tanultakat is. A példakép azonban a "kisasszonyokkal" szembesülve szintén eléggé maga alá került - olvasható Ingo F. Walther művészeti író három évvel ezelőtt magyarul megjelent Picasso-monográfiájában. Az általános letargia oka nem volt más, mint hogy az 1881-es születésű Picasso teljesen más stílushoz szoktatta művész barátait: az életrajzírói által csodagyereknek tartott Picasso a kissé érzelmes akadémikus kezdet után az impresszionisták stílusát tette magáévá.

A kubizmusra rácsodálkozó rajongói akkor már ismerhették - Picasso megvallása szerint szerelmi bánatában öngyilkosságot elkövető barátja, a szintén festő Carlos Casagemas halála hatására kialakult - kék vagy a későbbi rózsaszín korszakát is. Mindezek után "ha még azt is meg merik kockáztatni, hogy netán még Raffaellónál is jobban rajzolok, vajon miért vitatják el tőlem a jogot, hogy a saját utamat járjam, és ha már elindultam, vajon miért akarnak mindenáron megállítani az örökös ellenkezéssel?" - idézte a meg nem értett zsenit barátja és műveinek gyűjtője, Gertrude Stein amerikai írónő a festőről 1938-ban írt könyvében. Nem tartott azonban sokáig, amíg az új stílust utánozni is kezdték - az elsők között éppen az eleinte megdöbbent festőtárs és barát Georges Braque.

Picasso egy viszonylag hosszú és leginkább kubista műveket eredményező korszak után, az 1910-es évek végén ismét teljesen más stílust engedett érvényesülni vásznain. "Újfajta klasszikus korszaknak" hívja a gyakran óriás nőket ábrázoló modort az említett Walther. A stílusváltásnak ő életrajzi okát is tudja: az Olga Koklova balett-táncosnőt feleségül vevő művész immár festőfejedelemhez méltó új, nagypolgári életstílust alakított ki, nyomorgó művészek helyett magasabb körökkel: akár potenciális vásárlóival érintkezett. Ám a szeretőt és feleséget is sűrűn váltogató, nyughatatlan Picasso stílust is sűrűn cserél: miközben rábukkan az említett klasszicista stílre - melynek egyik legszebb darabjának tartják a Pánsíp című 1923-as képét -, nem felejti el a kubizmust sem. Következő korszakát a művészi önmegvalósításnál súlyosabb indok: a történelem szülte. 1937 elején elkészítette Franco álma és hazugsága című rézkarcát, mellyel az akkor már hírnévre szert tett festő a maga módján vette fel a harcot a baloldali kormány ellen forduló és ezzel az 1936-os spanyol polgárháborút kirobbantó leendő diktátor ellen.

Szellemi hadviselésének elismeréseképpen a harcban álló, de még hatalmon lévő köztársasági kormány azon nyomban nagyméretű festmény elkészítésére unszolta a nyári párizsi világkiállítás spanyol pavilonjába. Ez lett a Guernica. A párizsi világkiállításon bemutatott festmény hatására a Francóval szövetséges német nácik spanyolországi rémtette, Guernica baszk városka lebombázása az évszázad elrettentő eseményei közé került a század kollektív tudatában - állítja Ingo F. Walther. "Nem meglepő, hogy Picasso nemkívánatos személlyé vált Spanyolországban" - mondja Barkóczi István művészettörténész, a Műcsarnok főigazgató-helyettese, a most nyíló kiállítás kurátora.

Picasso a spanyol diktatúra alatt saját útját járta Párizsban: késői, 1973-as haláláig tartó korszaka arról is nevezetes volt, hogy saját stílusában újrafestette más mesterek, például Diego Velázquez vagy Edouard Manet munkáit. Emellett 1944 óta a Francia Kommunista Párt felbecsülhetetlen propagandaértékű tagjaként a szovjet indíttatású békemozgalomban való illusztris részvétel - ő rajzolta meg a szimbolikus békegalambot is - egy, csak nemrég felfedezett következménnyel járt Picasso számára. Mint az Gertje R. Utley Picasso-szakértőnek A pártvonal bepiszkítója című, az Eszmélet című folyóiratban három évvel ezelőtt megjelent tanulmányából kiderült, az FBI külön dossziét nyitott róla, melyet egészen a haláláig vezettek. Mert a kritikus festő az amerikaiakat sem kímélte: az amerikai katonai beavatkozás elleni tiltakozásként 1951-ben például megfestette Tömeggyilkosság Koreában című képét. De meggyűlt a baja a párttagokkal is, akik kezdetben szemet hunytak ugyan a párt által támogatott szocialista realizmustól eltérő kifejezésformája felett, ám egy idő után igyekeztek művészeti természetű kérdésekben nyomást gyakorolni a mesterre. Sőt 1953-ban, Sztálin halála után a francia kommunisták lapjában azt kifogásolták, hogy Picasso ez alkalomból rajzolt arcképéről hiányzott "a mosoly, az intelligencia, amely Sztálin többi portréján mindig jelen van".