A műcsarnokbeli Picasso-tárlattal szinte egy időben nyílik a Miró-kiállítás a szemközti Szépművészeti Múzeumban. Az avantgárd e két meghatározó spanyol alakját nemcsak a katalóniai gyermekkor kötötte össze, hanem egy életen át tartó - bár szakmai féltékenység okán átmenetileg kissé elhidegülő - baráti viszony is.

A művészettörténet legendáriuma szerint az eleinte egyoldalúnak mondható kapcsolat azzal kezdődött, hogy Joan Miró a barcelonai művészeti iskola, a Llotja alsós diákjaként édesanyjával Picassóéknál járt, ahol is az akkor már reményteljes ifjú festőnek számító Pablo anyja elbüszkélkedett fia egyik - borotvakrémmel a fürdő falára festett - korai művével. "Az élmény meghatározta a kis Joan pályafutását" - tudható meg Az álmok színháza című, Roland Penrose brit művészettörténész által Joan Miróval még 1978-ban a BBC számára készített, azóta angolul nyomtatásban is megjelent életútinterjúból. Miró barcelonai műbútorasztalos famíliából született édesanyja jó barátságban volt Picassónak szintén a katalán polgárságból származó anyjával. S mivel Mirót anyja, az aranyműves apa akarata ellenére, művészi vágyai megvalósítására biztatta, magától értetődő volt, hogy a 12 évvel idősebb földijét állítja elé példaképnek - annak ellenére, hogy Picasso csak afféle jöttment beköltözőnek számított a katalán fővárosban, mivel a család csak 1895-ben költözött Spanyolország másik végéről, Galiciából Barcelonába.

A Miró által várva várt találkozásra csak évek múlva került sor, méghozzá - a kor művészvilágának íratlan szabályai szerint természetesen - Párizsban, ahol egy barcelonai műkereskedő szervezett számára bemutatkozó kiállítást. Az említett életútinterjú szerint Miró a Picasso-találkozás során biztosra akart menni, ezért még Barcelonában felkereste pályatársa édesanyját, s megkérdezte, nem akar-e küldeni valamit rég látott fiának. Picasso mama kalácsot sütött, és Miró ezzel állított be a példakép párizsi műtermébe 1920 tavaszán. A kaláccsal lekenyerezés sikerült: Picasso és Miró barátságot kötött, sőt az idősebb mester némi pénzzel és kapcsolati tőkével is megtámogatta akkor 27 éves honfitársát. Bevezette például a párizsi entellektüelek közé. Miró így lett közelebbi barátja Paul Eluard-nak, a szürrealizmus egyik vezéralakjának, Rene Magritte és Max Ernst festőknek, valamint Ezra Poundnak és Ernest Hemingwaynek is.

S bár Picasso és Miró útjai az 1920-as évek közepén szétváltak, a baloldali köztársasági kormány elleni 1936-os francóista támadás újra összehozta őket. Míg Picasso a Guernicával, addig Miró a 27 darabos, farostlemezre festett, Masonite című képsorozatával protestált a háború és a diktatúra ellen. Viszonyuk azután hidegült el némiképp, hogy 1953-ban a New York-i Guggenheim Múzeum előbb rendezett életmű-kiállítást Mirónak, mint Picassónak. Az pedig már csak olaj volt a tűzre, hogy egy évvel később a velencei biennálé nagydíján kívül a Guggenheim Alapítvány nemzetközi nagydíját is az ifjabbik katalán vehette át, méghozzá Eisenhower amerikai elnöktől. A féltékenységre aztán Picasso páratlan újvilági karrierje lett a gyógyír, így a hidegháborús évek után Picasso már elismerte, hogy Miró a legnagyobbak egyike a 20. század festészetében. Sőt tíz évvel halála előtt, 1963-ban egy bikát és vele küzdő torreádort ábrázoló grafikát is küldött az akkor már Palma de Mallorcán élő Mirónak, e katalánul írott dedikációval: "Mirónak, örök barátjának - Picasso."

VAJNA TAMÁS