"Légvár" - így értékeli ma az osztrák számvevőszék az utóbbi tíz esztendő ünnepelt pénzügyi konstrukcióját, a crossborder lízinget (CBL). Az angol kifejezés egy roppant bonyolult, adókedvezményt eredményező bérletiszerződés-sorozatra vonatkozik, amelynek előnyeit 1978 óta élvezik amerikai nagyvállalatok. A konstrukció lényege, hogy egy amerikai nagyvállalat külföldön formálisan lízingel magának valamilyen értékes infrastrukturális létesítményt, például egy város csatornahálózatát, vasúti síneket, pályaudvarokat, villamoskocsikat. A szerződést hosszú időre, általában 99 évre kötik, és az amerikai cég előre, egy összegben kifizeti a díjat, ami után az amerikai adóhivatal hatalmas adókedvezményben részesíti, sőt pénzügyi támogatást is nyújt neki. Többnyire állami, önkormányzati tulajdonról lévén szó, a létesítményt lízingbe adó tulajdonos azon nyomban visszabérli az objektumot, általában 33 évre. Az adókedvezmény és a lízingidő különbözete jelentette hasznon pedig a két fél osztozik.

Kezdetben a CBL csak papírüzlet volt: a szerződéseket megkötötték, az adóhivatal fizetett, a partnerek osztozkodtak. Később az amerikai adóhivatal kellemetlenkedésére tényleges pénzmozgás is történt, az ügyvédi, lízingirodák és egyéb szakértők mellett bankok is bekapcsolódtak az akcióba, ők adták a hitelt a lízingdíj kifizetésére. Keményedtek a bérleti szerződés feltételei is: garantáltan "jó árut", hosszú évtizedekig életképes infrastruktúrát kellett lajstromba venni, minuciózusan gondoskodni (egyebek között biztosítási szerződésekkel) az állagmegőrzésről. A tapasztalatok szerint ötszáz-hatszáz oldalas lízingszerződések születtek, az üzletben részt vevő európai bérbeadók körülbelül a tárgyalások megkezdése után egy évvel láttak pénzt.

Ausztria élen járt a CBL alkalmazásában, eddig mintegy 20 milliárd euró összegű infrastruktúrát adott bérbe, és az ingyenpénzt az állami nagyvállalatok újabb infrastrukturális beruházásra fordították. A legnagyobb CBL-üzleteket az osztrák államvasutak, a bécsi városi közlekedési vállalat és az energiatermelő cégek kötötték, de lízingbe csapta repülőgépeit az AUA légitársaság is. Az ÖBB csak 2002-ben 550 millió dolláros üzletet kötött, ennyiért adott lízingbe és vett vissza bérbe rögtön vasúti kocsikat. Ugyanebben az évben 193 millió dollárnyi CBL-pénzzel finanszírozták a linzi távfűtési rendszert, az ország telekomfejlesztéseire pedig 3,5 milliárd dollár amerikai "adósegély" érkezett.

Az amerikai államkincstárból kiesett pénzek azonban - nem csupán Ausztria szállt be a lízingbuliba - kezdtek irdatlan méreteket ölteni. És mivel az amerikai költségvetés hiánya amúgy is a világgazdaság legveszélyesebb gondjai közé nőtt föl, a washingtoni törvényhozás tavaly nyáron becsapta a CBL-kiskaput. Kár, hogy vége - szomorkodtak az osztrákok, különösen az erre szakosodott, állami tulajdoni többségű Kommunalkreditbank, amely Kelet-Európát is szívesen részesítette volna a pénzesőből (Magyarországon is indultak tárgyalások a MÁV-val, a BKV-val és egyes önkormányzatokkal, de üzlet sehol sem köttetett).

Némileg megkésett reakcióként értékelhető az osztrák számvevőszék tavaly decemberi elítélő állásfoglalása, amely kevesellte, hogy a közlekedési jellegű CBL-eknél az osztrákok a szerződött értéknek csak a 7,5 százalékához jutottak hozzá, az energetikai projektek esetében pedig általában 5,36 százalékhoz. Szóvá tette a számvevőszék azt is, hogy eddig még senki sem tisztázta, forgalmiadó-kötelesek-e az ügyletek, mert ha igen, akkor oda az egész anyagi előny. Ha a tranzakcióban részt vevő osztrák letéti bank fizetésképtelenné válik, a teljes kockázat az infrastruktúra bérbeadójára hárul, így felvethető, hogy a CBL-szerződések csökkentik az adott vállalat értékét. Így megkérdőjeleződik az önkormányzati, állami tulajdon biztonsága is, s megnehezedik - vagy akár el is lehetetlenül - az adott létesítmény privatizációja. Ráadásul az osztrákok számára a kimenekülés költsége a haszonnak akár az ötszöröse is lehet. Ráadásul decemberben már azt is hallani lehetett, hogy az amerikai törvényhozás tovább szigorít, és visszamenőleg, a már megkötött szerződések esetében is vizsgáltatja, látszatüzletek köttettek-e, vagy pedig érdemiek, mert ha az előbbiek, akkor behajtják a régen elköltött adókedvezményeket. 2005 februárjában ki is jött a revíziós határozat, amely arra kényszeríti az érintett amerikai befektetőket és ügyvédhadaikat, hogy minden eszközzel, jogi csűrcsavarral próbáljanak kiszállni az egyezségekből, vagy érjék el, hogy a lízingszerződés valójában adásvételi megállapodás volt, amivel Amerika vagyonát gyarapították. A szenátusi döntés után tehát félő, hogy az amerikai lízingpartner a több száz oldalas jogi egyezség "beépített aknáira" hivatkozva szerződésszegést próbál kiprovokálni. Az amerikai adóhatóság már kapcsolatba is lépett az osztrák testvérszervezettel, hogy segítsen a kétes ügyek felderítésében.

Ebben a feszült helyzetben tört ki a botrány Tirolban, ahol környezetvédők egy újabb vízi erőmű építése ellen tiltakozva támadást indítottak az önkormányzati energiacég, a Tiwag eddigi energiapolitikája, a CBL-re épült finanszírozási gyakorlata ellen. A Tiwag az elmúlt esztendők során összesen 14 erőművét és elosztóhálózatának egy részét adta bérbe egy amerikai trustnek (ami nem azonos a nálunk használatos tröszttel), a 1,5 milliárd dolláros üzletből 200 millió ütötte a tiroli vállalat markát, amit újabb fejlesztésekbe forgattak. A környezetvédők utólag azzal gyanúsítják a hatóságot, hogy nem is bérbe, hanem eladta a tiroli vagyont az amerikaiaknak. Válaszul a tartomány és a Tiwag vezetői csendre intették az elégedetlenkedőket, mondván, a lízingszerződésnek fontos pontja a titoktartás, s ennek megszegése miatt az amerikaiak utólag is kiugorhatnak a megállapodásokból. A figyelmeztetés csak olaj volt a tűzre. A háborgók kifogásolták, hogy egy állami vállalat és egy tartomány hogyan vállalhat hallgatást a "nép vagyonára". A legradikálisabb tiltakozó megszerezte a titkosított erőmű-lízingelési szerződést, amelyet az összes résztvevő adataival együtt feltett az internetre. Ezzel nemcsak a titkosságot szegte meg, hanem azt is nyilvánosságra hozta, hogy a hatalmas értékű üzlet hány kézen ment át, s a számtalan közvetítő mennyi pénzt szakított le belőle.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS