Elszomorító, hogy ugyanaz a nemzedék másodszor él meg egy megrázkódtatással és szenvedésekkel járó kiigazítást - írta tavaly júniusban a program alapgondolata és szükségessége mellett érvelő cikkében Kornai János, a Harvard Egyetem professzor emeritusa, utalva rá, hogy az 1995-ös stabilizáció után ismét elkerülhetetlenné váltak az életszínvonal átmeneti csökkentésével járó kormányzati intézkedések. A formai hasonlóságok ellenére a 2006-os költségvetési kiigazítás körülményei megannyi lényeges elemükben eltértek az 1995-ös szituációtól. A fő különbség az, hogy míg a Horn-kormány elődje hibáit korrigálta, a Gyurcsány-kormány részben a sajátjait kényszerül rendbe tenni, részben évtizedes szerzett jogokat kénytelen megnyirbálni, ezekből adódóan reménytelenül apellál megértésre és belátásra.

A kormánypolitikát övező gyanakvásban az is közrejátszik, hogy alaposan összekeverednek a stabilizációs pénzügytechnikai eszközök és a reformok elemei, az utóbbiakból is jobbára csak a közterhek növekedése vált evidenssé, a távlatos célok alig-alig sejlenek föl. "Kifejezetten kártékonynak érzem a makrogazdasági kiigazítás és a társadalmat mélyen átalakító reformok ügyének torz összekapcsolását" - figyelmeztetett már idézett cikkében Kornai, ám hasztalan. A választási ködösítések helyébe a tavaly augusztus végén összeállított konvergenciaprogram lépett, amely lényegénél fogva a költségvetési hiány lefaragására és az államadósság csökkentésére fokuszál, ezért az egészségügyi, az oktatási és az államigazgatási-önkormányzati rendszer átalakítása során is a hatékonyságra, azaz a megspórolható közkiadásokra helyezi a hangsúlyt, nem pedig a nagy rendszerek ésszerű, netán igazságosabb működtetésére.

A kényszertakarékossági és a reformértékű változtatások összeturmixolása az államháztartás egyik fő deficitképző területén, az egészségbiztosításban érhető tetten a leginkább. A kórházi ágyak számának központilag elrendelt megnyirbálásában például visszaköszön Szapáry György érvelése, aki jegybanki alelnöki minőségében Orbán Gáborral közösen jegyzett Közgazdasági Szemle-cikkében tavaly például azzal támasztotta alá az egészségügy krónikus hatékonysági problémáit, hogy Magyarországon a 100 ezer főre jutó kórházi ágyak száma 784, ami jóval több az EU régi tagállamainak 572 ágyas átlagánál. Ebben az olvasatban a mostani ágy- és létszámcsökkentés - Orbán Viktor Fidesz-elnök szavajárását idézve - valóban egyszerű pénzbehajtásnak látszik, holott az ellátás koncentrálása a legjobban felszerelt, legsokoldalúbb egészségügyi intézményekbe nem csupán spórolás. Nem is új gondolat: a kórházi kapacitások racionalizálása már a kilencvenes évek második felében felmerült, ám az ehhez beígért világbanki támogatás ellenére megfeneklett az egyes települések kórházmentő társadalmi akcióin. Most viszont törvény jelölte ki az úgynevezett súlyponti kórházakat, az átszervezés várható hasznáról azonban nem készült részletes hatástanulmány, olyan, amelynek alapján a későbbiekben számon lehetne kérni a változtatások eredményességét, netán kudarcát.

A kórházi fazonigazítás után nőni fog az úgynevezett krónikus ágyak száma, ami egy elöregedő társadalomban bölcs előrelátásról tanúskodik, miként az a szándék is, hogy a legköltségesebbnek számító kórházi kezelést a járóbeteg-szakrendelés - és például az egynapos sebészet - pénzügyi és technikai megerősítése váltsa ki. A nagy sietség miatt azonban felborult a sorrend: a szakrendelés átfogó fejlesztése még vágyálom, miközben a kórházi ágyakat már ide-oda költöztetik. Mai formájában a vizitdíj sem több az intézményeknek és az orvosoknak nyújtott büdzsékímélő plusztámogatásnál, a paraszolvencia olyannyira kívánatos visszaszorulását legfeljebb az új módi legmerészebb megálmodói vélik felfedezni benne.

A tandíj bevezetésével az 1993-as többpárti parlamenti konszenzus, illetve az 1995-ös Bokros-program örökségéhez tért vissza a Gyurcsány-kormány, amely a felsőoktatásban az intézmények versenyeztetésére is megtette az első lépéseket. Fontos szempont a költséghatékonyság a most megfogalmazott közoktatási reformok esetében is. "A diákok számának csökkenését nem követte a tanárok számának arányos csökkentése, ... az általános iskolai oktatásban az egy tanárra jutó diákok száma körülbelül 10, míg ez az arány az EU-25-ben átlagosan 14, Németországban pedig ennél is magasabb, 15 körül van" - írta a Szapáry-Orbán szerzőpáros. Erre a túlfoglalkoztatásra és némi spórolásra a tanárok kötelező óraszámának emelése, az iskolák összevonása megoldást jelenthet ugyan, de az oktatás minőségének javítását önmagában nem garantálja. Az Országgyűlés által most tárgyalt közoktatási törvény is mellőzi a hatástanulmányokat, a várt előnyök felvillantását.

E tekintetben igazi áttörést csak az hozhat, ha az Országgyűlés elfogadja az új közpénzügyi törvényt, benne azt a passzust, hogy a jövőben egyetlen javaslatot sem lehet benyújtani annak költségvetési és társadalmi hatáselemzése nélkül. Ha egyáltalán lesz ilyen, az Állami Számvevőszék által szorgalmazott, a mindenkori kormányt valódi érvelésre és elszámolásra késztető rendelkezés, legkorábban 2009-től lép érvénybe - holott társadalmi-közéleti hatását tekintve nagyobb súlya lenne, mint a mai, olykor ötletszerű reformdöntéseknek, amelyekre ez a bizonyítási kényszer még nem vonatkozik.

FARKAS ZOLTÁN