A múlt szombat hajnalban Szaddám Huszein kivégzésének hírére ébredt irakiak közül sokaknak a fejében megfordulhatott: országuk vezetői többnyire nem természetes halállal távoztak az élők sorából. Kivétel csak a britek által az első világháború után az Ottomán Birodalom három tartományából - az északi kurd Moszulból, a szunnita Bagdadból és a déli síita Bászrából - 1921-ben mesterségesen kialakított Irak első királya, I. Fejszál volt, akivel 1933-ban szívroham végzett. Fia, Gázi azonban hat évvel később már gyanús körülmények között halt meg autóbalesetben, miután túlélt egy puccskísérletet. Utóda, II. Fejszál 3 éves korában lett király, ezért az ország ügyeit csak 1953-ban vehette át, de hatalmát nem sokáig élvezhette, az Abdulkarim Kászem vezette forradalom 1958-ban megdöntötte a monarchiát, s a királlyal, a trónörökössel és a kormányfővel egyszerre végeztek az uralkodói palotában.

Egy évre rá gyilkosságot kíséreltek meg Kászem ellen; ebben a pánarab világi mozgalomhoz, a Baath Párthoz csatlakozó, 22 éves Szaddám Huszein is részt vett, de a kudarc után sikerült elmenekülnie. Kászemet végül az 1963-as baathista puccs során ölték meg, aminek hírére Huszein hazatért, de mivel kilenc hónappal később megdöntötték az új rendszert is, Huszeinre többévi börtön várt. A puccs után az elnöki székbe került Mohamed Arif légi balesetben vesztette életét 1966-ban, helyére ült bátyját pedig egy újabb baathista államcsíny kényszerítette sanyarú száműzetésbe 1968-ban. Ebben már komoly szerepet játszott Huszein, és bár az elnök Haszán al-Bakr lett, a hatalmat az 1970-es évek során egyre inkább Huszein sajátította ki, aki végül 1979-ben az államfő lemondatása után a hatalom csúcsára érkezett.

A Tikritből származó klánjának tagjaival körülvett Huszein diktatórikus módon tartotta egyben országát, és őrizte meg hatalmát, könyörtelen módszerekkel tartva a felszín alatt a kurd-arab, illetve a síita-szunnita feszültségeket. Az ország történetében páratlan módon Huszein vaskézzel uralkodva képes volt minden ellene szövetkezőt kiiktatni az útjából, így hatalmát csaknem negyven éven keresztül megőrizte. Sőt még hódított is: 1980-ban - az USA biztatására és segítségével - háborút indított a síita iráni teokratikus állam ellen. A nyolc évig tartó háború 1,5 millió áldozatot szedett, az iraki hadsereg vegyi fegyvert is bevetett. Elszámította azonban magát, amikor 1990-ben lerohanta az USA szövetségesének számító, kőolajban gazdag Kuvaitot, mondván, a terület egykor Irakhoz tartozott. A jelenlegi amerikai elnök apja, George Bush akkor széles nemzetközi koalíciót kovácsolt össze, és az 1991-es első Öböl-háborúban felszabadították az emirátust, de érintetlenül hagyták Huszein hatalmát.

Ekkor kezdődött Huszein országlásának utolsó fejezete, amelynek során a tömegpusztítófegyver-programjai miatt elrendelt nemzetközi szankciók súlya alatt Irak lakossága egyre nyomorúságosabb helyzetbe került. A közben megalomániás építkezésekbe fogó diktátor hol az arab nacionalizmus, hol az iszlám, hol pedig az iraki patriotizmus köntösébe bújva szilárdította meg hatalmát, és könyörtelenül leverte az 1991-es síita lázadást. Azt is túlélte, hogy az ENSZ légi védelme alatt a kurdok gyakorlatilag autonómiát hoztak létre az ország északi részén. Bukását végül az okozta, hogy az ifjabb Bush 2003-ban Afganisztán után Irakban is frontot nyitott a terrorizmus elleni harcban. Bár a háború indokaként felhozott tömegpusztító fegyverekre semmilyen bizonyítékot nem találtak, ez már nem számított a 2003 decemberében elfogott, majd bíróság elé állított Szaddám sorsát illetően, akinek neve arabul azt jelenti: "az ellenszegülő".