Európának a Száva-Duna-Kárpátok vonaltól délre-délkeletre elterülő félszigete, pontosabban annak kiterjedése és regionális besorolása csaknem kétszáz év óta viták tárgya a nemzetközi földrajzi, történeti és politikai szakirodalomban. A legtöbbször, gyakran szinonimaként használt elnevezések a Balkán és Délkelet-Európa. Ehhez a térséghez mint történelmi-politikai régióhoz hagyományosan azokat az országokat sorolják, amelyek arculatát a bizánci és az oszmán tradíciók formálták, s amelyek az európai társadalomfejlődésbe csak megkésve, a 19. századtól kapcsolódhattak be (vagy vissza), ezért mindmáig számos közös strukturális jellegzetességet s a bevett európai standardokhoz képest látványos elmaradottságot mutatnak. A mai államhatárok alapján egyértelműen ebbe a régióba tartozik Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Macedónia, Románia és Szerbia-Montenegró. Nem minden szerző sorolja oda Görögországot, mások ellenben, különböző megfontolások alapján, az összes jugoszláv utódállamot (tehát az említetteken kívül Horvátországot és Szlovéniát).

Az efféle regionális meghatározások persze igen gyakran az adott világrend centrumállamainak a szemléletmódját tükrözik. Így nem meglepő, hogy a négy egykori délkelet-európai szocialista országnak a rendszerváltozás óta megtett útjában és euroatlanti integrálódásában megmutatkozó különbségek elvezettek a térség differenciált kezeléséhez. Románia és Bulgária, ha nem is könnyen, de végül is eljutott a NATO- és a közeli EU-tagságig. Ezzel szemben az eredetileg legjobb eséllyel induló Jugoszlávia felbomlott, s a helyét nagyobbrészt mindmáig egy válságzóna tölti ki, amelybe (részben a koszovói kapcsolódások miatt, részben "saját jogán") belesodródott Albánia is. Lényegében ezt a szituációt fejezi ki a Nyugat-Balkán elnevezés, amely az 1990-es évek végén jelent meg a politikában és a publicisztikában, elsőként EU-berkekben. Ez a fogalom napjainkra (bizonyos fokig vitatott, kissé pejoratív jellegű, de) széleskörűen elterjedt szubregionális meghatározássá vált. A délszláv utódállamokat és Albániát szokás érteni alatta, azzal a megszorítással, hogy sosem sorolták ebbe a körbe Szlovéniát, s újabban egyre ritkábban Horvátországot.

Törökország mellett jelenleg ez az egyetlen térség, amelynek perspektivikus ígérete van az uniós tagságra. Ez rendkívül fontos a stabilizációs folyamatok sikere szempontjából, mert ma csak egyetlen dolog van, amiben a nyugat-balkáni népek egyetértenek: az, hogy mindegyikük az európai integráción belül képzeli el a saját jövőjét. Emellett a Nyugat-Balkán stabilitása nyilvánvalóan érdeke az EU-nak is. Nemcsak abban a minimalista értelemben, hogy "ne okozzon több bajt", hanem azért is, mert egy alig húszmilliós térségről van szó, amely bizonyos politikai problémák megoldása esetén viszonylag gyorsan EU-kompatibilissé tehető. Gondoljunk például arra, hogy a szerbiai és a boszniai munkaerő képzettsége és nyelvtudása még ma is jobb, mint a 2007-2008-ban felveendő két balkáni állam esetében. Nem véletlen tehát, hogy az EU mint az újjáépítési és a demokratizációs programok egyik fő szervezője és legfőbb finanszírozója már eddig is sok pénzt és energiát fektetett a térségbe: csak a 2000 decemberében beindított CARDS-program (Közösségi Hozzájárulás a Rekonstrukcióhoz, Fejlesztéshez és Stabilizációhoz) keretében több mint hatmilliárd dollárt. Emellett Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában katonai szerepet is vállalt, s ugyancsak az EU számít a Szerbia-Montenegrói Államközösség legfőbb politikai mentorának.

Az Európai Tanács 2003. júliusi szaloniki csúcsértekezlete politikai ígéretet tett egy 2012-2015 között megkezdhető nyugat-balkáni bővítésre, ha az érintett államok addigra megfelelnek a koppenhágai kritériumoknak. Mára pedig kialakult egyfajta "lépcsőzetes sorrend", amellyel az EU magához kapcsolta a térség államait. Horvátországgal már 2001-ben megkötötték a Társulási és Stabilitási Egyezményt, a múlt év októberében pedig megkezdték a csatlakozási tárgyalásokat. A horvát remények szerint ezek a tárgyalások elvezethetnek az ország 2009. január 1-jei uniós belépéséhez. A többi térségbeli ország uniós tagságának persze még perspektivikus értelemben is számtalan akadálya van, amelyek részben az érintett államok felkészületlenségéből és ellentéteiből, részben az EU bővítési kapacitásának a végességéből fakadnak. Ennek ellenére a nemzetközi közösségnek és azon belül különösen az EU-nak érdemes végigjátszania azt a szerepet, amelyet annak idején az USA a francia-német megbékélésben betöltött, mert a térség pacifikálása és konszolidációja csak így fejeződhet be.

Az egyik legfontosabb és legaktuálisabb kihívást a koszovói és a montenegrói függetlenség kérdése, valamint ezeknek a szerb belpolitikára gyakorolt hatása jelenti. A koszovói státustárgyalások várhatóan a "feltételes függetlenség" valamilyen formáját fogják eredményezni, még akkor is, ha azt Szerbia (mint valószínű) de jure nem fogja elismerni. Koszovó és Szerbia közös államkereteinek megtartására nincs vevő az albánok között, a Szerbiához való, erővel történő visszakényszerítést pedig nem vállalhatja a Nyugat. Tudják ezt a szerb vezetők is, de félnek beismerni, mert az belpolitikai vihart váltana ki, és egyikük sem akar a "nemzeti szülőföld elárulójaként" bevonulni a szerb történelembe. Ugyanakkor, az elszakadás tovagyűrűző hatásait kezelendő, minden bizonnyal korlátozzák majd Koszovó szuverenitását, egyfajta államszerződésben kötelezve a szerb kisebbség védelmére, a nemzetközi jelenlét elfogadására és a nagyalbán egyesülés tilalmára. A montenegrói események hosszú távú trendje szintén a függetlenség irányába mutat, még akkor is, ha a hét végi népszavazáson nem lenne meg a szükséges 55 százalékos többség. A két szecesszió (különösen a koszovói, mert a montenegrói elfogadhatóbb Belgrádnak) újabb vereségélmény lesz Szerbia számára, annak minden renacionalizáló hatásával együtt. De hosszabb távon ez remélhetőleg nem vet véget teljesen a reformfolyamatoknak.

JUHÁSZ JÓZSEF