Seanna Walsh jó választásnak bizonyult. A férfi, aki életének eddigi 48 évéből 21-et - főként terrorista tevékenység miatt - börtönben töltött, az Írország és Ulster, azaz Észak-Írország egyesítéséért küzdő katolikus Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) igazi nehézfiúi közé tartozik: ahhoz a kemény maghoz, amely több mint három évtizeden át a vérontástól sem riadt vissza. Így aztán különösen hatásos volt, hogy egy múlt csütörtökön, dvd-n közzétett nyilatkozatban éppen ő jelentette be: az IRA felhagy az erőszakkal, minden szervezete parancsot kapott fegyvereinek beszolgáltatására. "Utasítottuk az önkénteseket, hogy csakis békés eszközökkel segítsék elő a kizárólag politikai és demokratikus programok megvalósítását. Bármilyen más tevékenységbe tilos belekeveredniük" - áll egyebek között a közleményben. A dokumentum egyszersmind hangoztatja, hogy az - állítólag egy hónapon belül befejeződő - leszerelést nemcsak a londoni és a dublini kormány által ezzel megbízott, John de Chastelain kanadai tábornok vezette bizottság felügyeli majd, hanem egy protestáns lelkész és egy katolikus pap is.

A szándék komolyságáról az a két politikus igyekezett meggyőzni a világ közvéleményét, akik az utóbbi években a legtöbbet tették az egykor Európa legkegyetlenebb gyilkológépezeteként számon tartott IRA megszelídítéséért (lásd Az áttörés úttörői című írásunkat). A szervezet politikai szárnyának tekintett párt, az 1905-ben alapított Sinn Féin elnöke, Gerry Adams Dublinban, főtárgyalója, Martin McGuinness pedig Washingtonban bizonygatta, hogy tényleg véget ért a háború. Nincs ok tehát az 1998 áprilisában megkötött nagypénteki egyezmény értelmében a protestánsok és katolikusok hatalommegosztásán alapuló, de 2002 őszén az IRA kémbotránya miatt (HVG, 2002. október 18.) felfüggesztett északír önkormányzatiság helyreállításának további halogatására. London és Dublin, de még Washington és a Vatikán sem fukarkodott az IRA lépését - óvatosan - dicsérő szavakkal. Tony Blair brit kormányfő "példa nélkülien fontos" döntésről beszélt, amelynek nyomán "béke léphet a háború, politika a terror helyébe", ír kollégája, Bertie Ahern pedig "egy új korszak" lehetőségét emlegette. Igaz, mindketten hangoztatták: a szavakat tetteknek kell követniük, és a nagypénteki megállapodás végrehajtását ellenőrző Független Megfigyelő Bizottságtól (IMC) októberben és januárban is jelentést várnak a helyzet alakulásáról.

A brit hadsereg már az IRA bejelentésének másnapján megkezdte észak-írországi őrtornyainak leszerelését. Hétfőn pedig az északír ügyek minisztere, Peter Hain ismertette azt a kétéves tervet, amelynek eredményeként - ha valóban sikerül véget vetni az eddig összesen 3600 emberéletet követelő konfliktusnak - a jelenlegi több mint 10 ezerről 5 ezerre csökkenne a jórészt a rend fenntartására odavezényelt brit katonai egységek létszáma az 1,6 millió lakosú tartományban. A brit hatóságok a jelek szerint arra is késznek mutatkoznak, hogy - mint azt az IRA követeli - amnesztiát adjanak a még szökésben lévő, körözött terroristáknak. Legalábbis erre utal, hogy egy elítélt IRA-harcost - az 1993 októberében a belfasti Shankill Roadon elkövetett bombamerénylet egyik tettesét - éppen néhány órával a békenyilatkozat előtt kiengedtek a börtönből.

Az - első pillantásra talán túlzottan is - engedékenynek tűnő brit álláspont alighanem annak is szól, hogy Londonnak a lehető legjobbkor jött a becslések szerint mintegy 400 aktivistát és ugyanennyi, bármikor mozgósítható önkéntest számláló IRA bejelentése. Ha ugyanis az abban foglalt ígéretek megvalósulnak, Blair egy olyan időszakban mutathat fel sikereket a terrorizmus elleni harc egyik frontján, amikor a másik arcvonalon, az iszlám szélsőségesektől egyre-másra szenvedi el a csapásokat. Pedig az IRA nem szándékosan időzítette a július 7-ei londoni robbantások, illetve az azokat követő merényletkísérletek utánra a közleményét. A rendezést egyre türelmetlenebbül sürgető brit, ír és amerikai kormányzattal folytatott mintegy kétéves diplomáciai egyeztetések eredményeként valószínűleg jóval korábban megszületett a döntés, amelyet Gerry Adams április elején már be is harangozott egy, az IRA-t fegyverletételre buzdító nyilatkozattal.

A muszlim terrorveszély erősödése ugyanakkor amolyan visszaigazolásul is szolgálhatott az IRA-nak, amely már jó ideje felhagyott a klasszikus terrorizmussal - utoljára 1996-ban követett el bombamerényletet -, vezetői pedig lépésről lépésre közelebb kerülnek ahhoz a céljukhoz, hogy gerillából szalonképes politikussá nemesedjenek. Hogy ezt milyen sikerrel teszik, az is mutatja, hogy a brit parlamentben, a Sinn Féin színeiben olyanok is mandátumhoz jutottak, akik - bár ezt részben tagadják - nem is olyan rég még terrorakciók megszervezésében játszhattak döntő szerepet. De még többre vágynak. Gerry Adams nem titkolta: "nagylelkű, egyoldalú" lépésük "jutalmaként" arra számítanak, hogy a Sinn Féin nemcsak a belfasti kabinetben, hanem a dublini kormánykoalícióban is helyet kaphat.

Az északír gerillák megbékélése egyszersmind azt is jelentheti, hogy folytatódik Európa terrortérképének az átrajzolása. A kelet-nyugati szembenállás idején, a hetvenes-nyolcvanas években még egyszerre volt jellemző a baloldali diákmozgalmakból kinőtt radikális szervezetek - a német Vörös Hadsereg Frakció vagy az olasz Vörös Brigádok - és a nemzeti-vallási alapon elszakadási törekvéseket tükröző csoportok - az IRA, illetve a baszk ETA - erőszakhulláma, amelyet az arab világból, például palesztin és líbiai forrásokból is pénzeltek ugyan, de persze nem a vallási fanatizmus, hanem a politikai szembenállás okán. A kétpólusú világrend megszűnése után aztán a baloldali politikai terrorizmus gyakorlatilag megszűnt, és valamelyest enyhült az etnikai is, míg a muszlim szélsőségesek időközben megjelent importterrorizmusa eddig éppen abban a két országban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában csapott le, ahol amúgy is nagy biztonsági kockázatot jelentettek a "saját" terroristák.

Békenyilatkozatával az IRA alighanem ettől az új jelenségtől is el akart határolódni, de az erőszak elvetésére buzdították azok a felmérések is, amelyek szerint az ulsteri katolikusok többsége egyre határozottabban elutasítja a politikai agressziót. Egy 2001-es közvélemény-kutatás adatai azt mutatták, hogy e közösség tagjainak 45 százaléka már akkor jelentős részben az IRA-t, illetve a szervezet erőszakos fellépését okolta az észak-írországi gondokért, és tovább rosszabbodott a harcosok megítélése, amikor köztörvényes bűncselekményekkel is nyíltan összefüggésbe hozták őket. Ez pedig nemcsak az IRA külföldi, mindenekelőtt - gyakran anyagiakban is megmutatkozó - amerikai támogatásának ártott, hanem hazai pozícióinak is. Márciusban - egy, a Christian Science Monitor amerikai konzervatív napilap által idézett közvélemény-kutatás eredménye szerint - az északír katolikusok 60 százaléka eresztette volna szélnek a gerillaszervezetet.

A brit uralmat támogató protestáns politikai pártok között pedig az erőviszonyok változtak meg alapvetően. Az utóbbi években előretört az Ian Paisley protestáns tiszteletes vezette keményvonalas Demokratikus Unionista Párt (DUP), amely szóba sem áll a katolikus szakadárokkal, és nem ismeri el a nagypénteki megállapodást, míg a mérsékeltebb Ulsteri Unionista Párt (UUP) olyan katasztrofális vereséget szenvedett a májusi választásokon, hogy vezére, David Trimble kénytelen volt lemondani tisztéről. A radikalizálódó koronahű erőket tehát nem lesz könnyű meggyőzni a köztársaságpártiak őszinteségéről, és ezt Ian Paisley egy pillanatig sem titkolja. "A következő hónapokban, években a viselkedése alapján fogjuk mérlegelni az IRA jó szándékát" - mondta.

Az unionisták bizonyítékokat akarnak arra, hogy a megbékélési folyamat visszafordíthatatlan, és ragaszkodnak az IRA formális feloszlatásához. Nem egészen alaptalan bizalmatlanságukat azzal indokolják, hogy a köztársaságpártiak már így is túl sok engedményt kaptak az elmúlt években, cserébe viszont csak beváltatlan ígéretekkel szolgáltak. Az IRA 1994-ben meghirdetett tűzszünete másfél évig sem tartott, az 1997-ben bejelentett újabb fegyvernyugvás sem hozta el a várt eredményt, és a gerillák azt a nagypénteki megállapodásban rögzített kötelezettségüket sem teljesítették, hogy felszámolják fegyverkészleteiket. 2001-ben, majd az azt követő két évben a nyilvánosság teljes kizárásával beszolgáltattak ugyan harceszközöket, de ezt nem voltak hajlandóak fotókkal, videofelvételekkel igazolni a hitetlenkedő unionistáknak. Így tavaly decemberben megakadt a - jelek szerint most újjáéledő - folyamat. A katolikusok az északír rendőrség tevékenységének koordinálásába sem kapcsolódtak be, e testület protestáns többségére hivatkozva ragaszkodtak saját rendfenntartó erőikhez. Ráadásul arra sem tudnak százszázalékos garanciát adni, hogy tényleg sikerül végérvényesen felszámolni az észak-írországi terrorizmust. Az IRA-ból ugyanis az elmúlt években kiszakadt több, a megbékélést ellenző csoport, például a magát Valódi IRA-nak nevező szervezet, amely a legutóbbi, 1998 áprilisában elkövetett omagh-i merényletért felelős (lásd Vérrel írt történelem című összeállításunkat).

Még ezeknél a problémáknál is nehezebb lesz azonban megszüntetni az északír társadalom megosztottságát. A Reuters hírügynökség egyik elemzése felidézi például egy négy évvel ezelőtti felmérés adatait, amelyek szerint az ulsteriek kétharmada olyan körzetben él, ahol a lakosság 90 százaléka vagy katolikus, vagy protestáns, és csak minden ötödik ember tudja elképzelni, hogy a másik közösség területén vállaljon munkát.

POÓR CSABA